2019. szeptember 20., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Benderiben, ebben a nyugtalan városban, amely nagyjából csak egy 4x4 méteres térképen van ábrázolva, a világ- és Európa-térképeken csak nagyítóval található meg; a kozmikus irányító rendszer megvakul, kiég, ha rá akarnánk keresni Benderire, szóval Tiraszpol felől érkeztem meg egy tavaszi vasárnap délelőtt, amikor az egész várost bezengte a benderi archimandrita boldogító igehirdetése. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem, amit egy magazinban olvastam a tavaly két hasnyálmirigyműtét között a csurgai kórházban, hogy tudniillik „talán a világ egyetlen országa, ahol a trolibusz országos jelentőségű közlekedési eszköz, kb. az országon belüli tömegközlekedési teljesítmény egyharmadát a troliüzem adja”. 

Doktor Mándoki-Müezzin Győző nyugalmazott egyetemi tanár meghívásának tettem eleget. A tanár úr gyalulatlan fagatyában várt. Rögtön sejtettem, hogy ez valamilyen módon összefügg a trolibuszokkal, csak azt nem tudtam egyelőre, miben is áll az összefüggés lényege. A fagatya a maga módján impozáns volt, kisebb bender-szláv és ómoldáv motívumokkal volt cifrázva gyalulatlansága dacára, sőt látszott rajta, hogy nem nélkülözi az archimandriták áldását sem. Volt kisugárzása, aurája, ha erre tetszettek gondolni. A Geiger-Müller számláló pattogni, percegni kezdett volna egészen biztosan, de feledékeny voltam, nem hoztam magammal kis elemes zsebgeigeremet, Müller papánál maradt a javítóban, amikor nagy sietve útra keltem. Április vége volt. Benderiben már javában érett a csurgatott szilvalé és a tárkonyos berbécsleves.

A vasárnap délelőtti érkezést sem bíztam a véletlenre. Benderiben ugyanis, azt olvastam, ilyenkor vonulnak fel a legszebb, legdíszesebb antik trolibuszok, versenyt rendeznek a Rettenetes Ivánról elnevezett gyakorlópályán. Rettenetes Iván a helyi hagyományok szerint egy személyben a legrettenthetetlenebb trolibuszvezető, száguldó őrült, fékeveszett jegyellenőr, rendőrrémisztő volt, aki leszakítva az áramszedőt egy-egy verseny folyamán még legalább egy-másfél kilométert tudott tovagurulni a beépített német háborús akkumulátor segítségével. Csak Ivánnnak volt ilyen akkuja, a többi trolibuszt még a szovjet érában szerelték fel a szverdlovszki Goszudarsztvennaja Elektricsnája Závoda (GEZA) termékeivel, amelyek minden emberi képzeletet és garanciaidőt meghaladó mértékben voltak elkoptatva, kiuzsorázva, bájosan ócskák és teljesítményhiányosak voltak. De a helyi tajkolóban, amely az egyik legvirágzóbb magánvállalkozás volt az egész köztársaságban, idehozták trolijukat a szakadárok és a metaolvasztárok a Dnyeszteren túlról is, mindent sikerült egy-két hétre működőképes állapotba hozni, életre galvanizálni, vagy ha már menthetetlen volt, akkor szétszedett állapotban anatómiai gyakorlatokra beküldték a tiraszpoli felcserképzőbe. Itt tanított régi mesterem, Mándoki-Müezzin Győző is mint vendégelőadó.

Az alvázszámok eltüntetése, a motorblokk cseréje vagy a felnik és lökhárítók hamisítása ugyancsak virágzó magánerős vállalkozás volt, igazi zöldmezős beruházás, ahogyan nekem magyarázták, és meg is mutatták annak a valamikori zöld mezőnek a fényképét az ipari park bejáratánal, amelyre beruházott az egész összeomlott szovjet. A tagköztársaságok marakodásáról szó sem lehetett, egyenlő nagyságú zöld mezőt szakítottak ki éppen úgy az orosz föderálénak, mint a kazah önkénytársaságnak, Lukasjankó Fehér-Mandula köztársaságának vagy Tangurisztán első szabadon választott népképviseleti csalamádéjának. Volt ebben valami megható, ami még a régi ősközösségi állapotokat juttatta az eszembe, de MM professzor, mintha kitalálta volna szabad asszociációmat, emlékeztetett, hogy ez a XXI. század krómozott atom valósága, a jövő digitál génezett problémahalmaza, melynek megoldására éppen csak a szakadárok és metaolvasztárok nem kaptak felkérést.

És ugyan kiktől tagadtatott meg ez a megható feladatvállalás, népszolgálat? Tán a trolibuszok és repedt sarkú Moszkvicsok védszentjeitől féltették a világot? – kérdeztem röhögve.

Ne gúnyolódjon, fiatalember, figyelmeztetett katedrai szigorral MM professzor, holott ekkor már túl voltam a hatvanon, de MM professzor éppen harminc évvel volt idősebb nálam, ám a világ szerencséjére Benderiben és Tiraszpolban nem vezették be a bolognai oktatási rendszert (elutasították, hatalmas diáklázadás robbant ki bevezetése ellen, ennek hatására a rektor és a dékán megrettenve visszavonta a bejelentett rendszabást, és helyreállította régi anarcho-szocialista külszíni tudományfejtést), itt a tanerők és tanbetyárok életfogytiglan taníthattak, zavar nélkül vezethették be a felcseri ifjúságot a sérült karosszériák és trolik titkaiba.

Ezt, kérlek, az ENSZ itt járt küldöttsége indítványozta még tíz évvel ezelőtt, és a Népi Kamara két háza (a Felsőviskó és az Alsóputri együttes ülésén viharos egyetértésben) rábólintott. Az ENSZ tanügyi fóruma arra gondolt, próbaidőre engedélyezi a Troli-köztársaságban a hagyományos keretek tovább élését, és majd meglátják a 21. század végén, melyik lesz a sikeresebb. Ezen csak ámuldozni lehetett, ugyanis eddig egyáltalán nem hallottam erről a nagyszabású és természetesen világméretű kihívásról, pedig figyelemmel kísérem a világsajtót, a szakirodalom sem áll távol érdeklődésem fókuszától, több onlájn portál küszöbén naponta szoktam ácsorogni, de egyetlen portál kulcslyukán sem szűrődött ki ilyen jellegű információ. Be szerettem volna menni a felcserképzőbe, de MM professzor figyelmeztetett, hogy a fennálló házirend ezt nem teszi lehetővé, a képzés ugyanis teljesen a bizalmi tőkére épül, titkos és személyre szabott, a közlekedő épphogy-trolibuszok is csak a képző épületétől száz méterre állhatnak meg, és a látogatásokat előzetesen engedélyeztetni kell a térparancsnokkal, Szmirnov tábornokkal. A tábornok éppen éves pihenőszabadságon tartózkodik a Fehérmandula partján egy virágzó Lyukasórában. Verseket találnak ki a kezdősorok vagy sormetszések alapján, éppen úgy, mint nálunk. Ettől mindjárt jobban éreztem magamat, hiszen ahol a költészetet és a verslábozásokat már ilyen szinten művelik, ott nem lehetek messze a humanizmus forrásaitól és a demokrácok táguló térélményétől.

MM professzor hatalmas könyvtárát is áttelepítette a Szakadáriába, sőt idehozatta azokat a könyveket is, amelyeket otthon nem engedélyezett a diktatúra, még a címeket is kiradíroztatták a polgárok tudatából, de itt, ahol trobibuszra szerelt magaslesről vadásznak és kukoricaliszttel töltött kibelezett Moszkvicsokat és Volgákat használnak csaléteknek a fekete-tengeri mélyhalászok, ez egyáltalán nem tiltott. Sőt a szomszédos országokból is rendszeresen meghívnak egész kompániákat élményhalászatra, és ilyenkor csalétek- és előkeversenyeket rendeznek. Rendszerint azok nyernek, akik négyorsós Fischbeyn-botot használnak szinkronúszás közben. 

De ezt csak úgy mellékesen adta tudtomra kedves régi professzorom, akitől semmi sem állt távol, univerzális volt, például a koldusvári egyetemen metrokémiát adott elő, és az álszakállviselet művelődéstörténeti vonatkozásait oktatta speckollon a harmadéves martalócoknak, akiket a trópusokon fognak bevetni maláriavész idején. Máskor tikfa-faragást mutatott be a betonbunker-építőknek és korondi fazekakat lyukasztott át tűzőgéppel tűző napon januárban. Tanítványok százai követték kurzusról kurzusra, karról karra, lábról lábra. Voltak, akik semmit sem ettek napokig, szomjúhozták szavait, mint a halak a részecskegyorsítóban. Az előadások delejében egész egyszerűen elfelejtettek bármit is magukhoz venni, még a lázmérőt és biztonsági betétet sem. Való igaz, a professzor úr is olykor elfelejtett – univerzálisan szórakozott volt – alsónadrágot húzni, ezért gyakran figyelmeztette (online) a Rector Magnificus, hogy a tanári fizetéséből igazán megengedheti magának a hét váltás alsóneműt akár monogramos selyemből is, csak semmi oktalan meztelenkedés és fütykösmutogatás, az ugyanis nem szerepel a kötelezők között, de még csak nem is ajánlott olvasmány, bármennyire is liberális (megengedő) az egyetem vezetése, tanrendje és a multikulturális továbbajzás.

Ezért is csudálkoztam, midőn professzoromat, egykori mesteremet (aki az ékírás titkaiba avatott be, igaz, össze is mentem, amikor elkezdték nem közölni ékírt verseimet, rendszeresen kihagytak a fontos antológiákból, elhanyagoltak, nem ünnepelték meg költői indulásom soron következő évfordulóit, a poétikai csomópontjaimat, pedig már puszta kézzel is kitapinthatóak voltak, és a gyűjteményes rovásírás-almanachokból hiányzott a jól csengő nevem), mondom, meghökkentem, mikoron agg mesteremet gyalulatlan fagatyában láttam, és hökkenetemet nemhogy csillapította volna, de még fokozta is felszólítása: engem is arra akart rávenni, hogy húzzak fagatyát. 

Ugyan minek tenném? Nézd, mesterem, micsoda csínnal készült famernadrágot hordok. Ezt az amerikai homoksivatagban készítették, a Szahel-övezet határán, mindent kibír: telet-nyarat, szelet-vihart, kőolajat-hajolajat.

Először is hajolajt – így helyes, bár csúnyán hangzik, elismerem, mondta éllel, de hirtelen megbocsátó apró mosoly játszadozott liluló ajkain. A tanáros szigor tehát még nem veszett ki belőle teljesen.

Másodszor azért, mert trolibuszos kirándulásra hívlak. Megnézzük a tiraszpoli tudományos és a benderi műszaki főiskolások vetélkedőjét. A tédékát. Kedvelni fogod.

Harmadsorban pedig azért, mert iszonytatóan ráz az áram a trolik rossz szigetelése miatt az utastérben. Az egyetlen védekezési mód – erre hiteles mérések során jöttek rá – a fagatya. És még inkább a gyalulatlan.

Szemlér Mihály: Vásárfia