Kedves szüleim, Édes néném!
Kezdek megbarátkozni Romániával, ezzel az országgal, ahová költöztem. Siebenbürgen, ahol egykori Ti is éltetek, különlegesen szép: mintha valaki Skóciát mixelte volna Toscanával. A kaja finom, a meló is jó, az emberek sokkal kedvesebbek, mint otthon. A fizu ugyan nem épp akkora, de az én területemen közelít a hazaihoz, és itt sokkal jobban meg lehet élni ennyiből. Annyira, hogy pár hónap után vettem egy használt autót, hogy kicsit bejárjam a vidéket wochenende. Már voltam is pár helyen. Megnéztem pár schlosst, hofot és almhüttét, megéreztem az ízét a történelemnek és a természetes gazdálkodás szépségeinek. Annyira mennék még! De nem megyek. Nem megyek, mert e pár hónap alatt, szinte minden kiránduláson majdnem meghaltam. Legalább zehnmal.
Akkor kezdődött, amikor a robogós futár jobbról előzött, ijedtemben elkaptam a kormányt, és kiütöttem a villanyoszlopot. Felszakadt a fejem, kijött a mentő, a végén a polizei meg engem büntetett meg, angeblich vătămare din culpă. Tudja Gott, hogy ez mit jelent, de a futárt elő sem keresték. Az autót megjavíttattam, a következő wochenende elindultam másfelé, szerencsére az autobahn a város széléről indul. Az az egy a környéken… Nem megyek zwanzig kilometert, lámpáz valaki szemből! Hát a vén trotty nem a belső sávon érkezett velem és a forgalommal szembe, a szakadt Škoda Favoritjával, és még ő integetett üvöltözve, hogy mit képzelek?! Beérek a következő városba, még szerencse, hogy lassítottam a táblánál, mert hirtelen elém vágott egy lófej. Egy lófej, csessze meg, utána meg az egész ló, oldalból, egy mellékutcából, a lóhoz meg egy szekér volt kötve, rajta két részeg kovbojjal, olyat fékeztem, kiharaptam a légzsákot! Ezek meg ordítva-dalolva vágtattak át a szemközti sávba, ahol elcsapta őket egy kamion. A sofőr a bekötőutat kereste a GPS-en. Das gibt’s doch nichts. Na, valahogy továbbmegyek, látom, körforgalom, hát ez nem kéne gond legyen. Nem is volt, ameddig jobbról elém nem vágott egy darázsszopóverseny-nyertes szájú szőke a fekete SUV-val és szembe nem találtam magam a lengyel rendszámú csoffadt BMW-vel. Megint vészfék, már izzott a tárcsa, mint a Formula einsban, épphogy meg tudtam állni! Erre kiszáll a béemvés oldshátterhend és elkezdi ütni a motorházfedelet, közben meg ordít, mint Isaura elrabláskor, akkorát csapott a sárvédőre, hogy az aranygyűrű el is tört. Épp akkor kezdte keresni, amikor hátulról belém szállt egy kabriós, kendős nagymama, olyan szemüvege volt, hogy a prizma megszégyellné magát mellette, megtaszajtotta az autómat, az meg maga alá szorította a kovbojt, aki most már úgy üvöltött, mint Antipász a bronzbikában. Kijött a rohamkocsi, kiszedték onnan, most pereskedünk, el fogom veszíteni. Elvették a führerscheint, neki nem is volt.
Azóta biciklizem. Csak kétszer ütöttek el, mert azt a fogalmat, hogy bicikliút, de facto itt nem ismerik. Ahol nincs, azért, ahol van, ott pedig azért. Egyszer egy traktor a belvárosban, egyszer egy melósduba a ház előtt. Azóta a járdán megyek, utál mindenki. Szívesen használnám a közszállítást, de mióta megloptak, egyszer 40 percet vártam, és egyszer felgyúlt az autobus, inkább letettem róla. Gyalogolni szeretek, de itt a nyár, és negyven grad van, mert ezek kivágtak minden fát. De minden este és reggel imádkozom érettetek. És magamért is, hogy ne haljak meg, mert a tegnapelőtt este is olvastam a Facebookon, hogy öt baleset volt aznap a stadtban – már hajnalban elkezdődött a rendezvénysorozat, amikor fejre állt egy futárfurgon. A tegnap reggel pedig még egy csökte volt nem messze innen, az is súlyos. Na, szóval így telnek a napjaim. Majd írok még.
U.i. kérdésetekre válaszolva igen, mennék lazítani június közepén a vízpartra, de a strandon nem szabad fürödni. A medencék szépek, jólesik rájuk nézni. Kisztihand!
