Göröngyös utakon a Radnai-havasok környékén

Besztercét, majd Naszódot is elhagyva lenyűgöző a táj. Mellettünk kanyarog a Nagy-Szamos fényes csíkja, a lankás domboldalak példásan lekaszált rétjein üde zölden sarjad a fű, állványokra felrakva szárad a széna, amit néhol a havasi ember játékos kedve ember formájú boglyákba rakott. Magas, emeletes tetőzetű, karcsú fatornyos templomok árulkodnak arról, hogy merre járunk. 

A távolban az Ünőkő 

Óradna előtt a távolból egyre élesebben rajzolódik ki a pihenő borjúhoz hasonló Ünőkő (2280), a Radnai-havasoknak a Nagy-Pietrosz (2303) utáni második legmagasabb csúcsa. A hegytömeget 1911-es leírásában Vargha Lajos az Északkeleti- és Keleti-Kárpátok alkotta „hatalmas várfal legnagyobb keleti őrbástyájának” nevezi, amelynek magasságát a Magas-Tátrától a Bucsecsig egyetlen hegycsúcs sem éri el. A hegység formáját vulkánok is alakították, amelyek a föld mélyéből érceket hoztak fel, ezeket már a rómaiak is bányászták. A környék szénsavas, vasas ásványvizei is ennek a tevékenységnek a következményei. Ólmot, aranyat, ezüstöt, rezet és cinket bányásztak ezen a vidéken, de a bányászat már tönkrement. A hajdani jó keresetet biztosító, de emberpróbáló tevékenységnek mindössze néhány képviselője maradt, hogy a legszükségesebb karbantartó tevékenységet ellássa. 

Óradnán, ahol a XIII. században Magyarország jelentős ezüstbányája működött, az 1241-es és 1285-ös tatárjárások pusztították el a hajdani szász város katolikus, majd annak romjain épült Domonkos-rendi templomát. Ebből a jelenlegi ortodox katedrális és a két kisebb fatemplom udvarán csak egy toronydarab maradt, melynek üres szemgolyóján ottjártunkkor átkéklett az augusztusi ég. 

Az Izvor- (Forrás) patak szűk völgyében meghúzódó Radnaborberekhez fűződő hajdani álmok sem váltak valóra. Bőven lenne tennivaló, hogy újra vonzóvá tegyék a helységet, bár, ahol megszállunk, nincs hiány vendégekben. Az egyre jobban elszűkülő völgyben, ahol Reményik Sándor egykori üdülőháza ünnepnapon sajnos zárva van, pityergő esőben indulunk az Ördög-szoroshoz. Az elhagyott bányák, a vörös vizű patak látványa lehangoló képet nyújt, amit kicsit fennebb a sziklákat áttörő patak feledtet kisebb-nagyobb vízeséseivel. 

Legendák nyomában 

Túravezetőnk kedveskedni akar, amikor hosszú erdei utakon át a hegy keleti oldala felé indul el gépkocsijával, hogy a gleccservölgyben fekvő két Lála-tó, a Kis- és Nagy-Lála felől közelítsük meg az Ünőkő csúcsát. A sok eső miatt azonban a mezei utat mély vízmosások tették járhatatlanná, így továbbra is csak messziről nézzük az enyhe ködökben pihenő „ünőt”, majd elindulunk a Máramaros megyei Borsafürdő irányába, hogy az Ünőkőről nyíló kilátás helyett a 

Lóhavasi-vízesés 

látványát vigyünk magunkkal. Az elegáns panziókkal tele településen szinte lehetetlen parkolni, és hosszú sorban állás után lehet felülni a libegőre, amely a csúcsra visz. Akik megunják a várakozást, gyalog, egyesek strandpapucsban csetlenek-botlanak fel a tetőre, ahol szelíd lovak legelnek, s turisták tömegét csalja a láthatóan népszerű esztena. A havasról a fák között már látni a szikláról lezúduló víz sugarát, amelynek lábához erdei úton indulunk lefelé egészen addig, ahonnan már teljes szépségében kibontakozik az ország egyik legmagasabb vízesése. Mint hosszú hajfonat, egy darabig egy ágban, aztán három ágra szakadva zubog alá a víz. Mint minden különleges természeti jelenséghez, a Lóhavasi-vízesés keletkezéséhez is legendák fűződnek. Az egyik a vidéket keményen érintő tatárjárás emlékét idézi. A borsai lakosok legderekabb lovaiból álló ménes a mélybe vetette magát, nehogy a tatárok igájába kerüljön. A lovaikat sirató gazdák sűrűn hulló könnyeiből gyűlt össze a víz, ami a sziklafalon alázúdul. Eléggé naiv a történet, de tudjuk azt, hogy a legendák a valóságból és ugyanolyan mértékben a valótlanból is építkeznek. A másik legenda arról szól, hogy a Gonosz-kő tető dús füve az ott legelő ménesek „valóságos paradicsoma” volt. Kissé nehezen elképzelhető, hogy a békésen legelő lovakra vérmedve vetette ki a hálóját. Egy viharos, mennydörgésektől visszhangzó éjszakán a megrémült lovakat a meredek szakadék felé terelte, hogy kárt tudjon tenni a gyors lábú paripákban. Amikor a medve megtámadta őket, az irány tévesztett lovak a szakadékba estek. A hagyomány szerint az elpusztult állatokról kapta a nevét a Ló-havas, a Lóhavasi-vízesés, a közelben levő forrás és a havas északi oldalán levő katlan, a Lovak hídja is. 

Ma is divat a népviselet 

Lefelé könnyebb, gyorsabb az út. Még készítek néhány felvételt a puha délutáni fényben fürdő kaszálókról, aztán a főút mentén hosszan elhúzódó Borsa irányába indulunk haza. 

Útközben számba vesszük a karcsú fatornyos templomokat, s mivel Mária mennybemenetelének napja van, jóleső érzés látni, hogy templomba menet idősek és gyermekek, s néhány fiatal lány is büszkén hordja a régi, szép, eredeti, cicomáktól mentes népviseletet. A Szalóca mentén Coşbuc szülőfalujában (régen Hordónak nevezték, ma a költő nevét viseli) megnézzük a folyón átívelő fedeles fahidat, amelynek láthatóan meg vannak számlálva a napjai, hisz a sűrűn hiányzó zsindelyek helyén beesik az eső. 

Eladó a szép reneszánsz ház

Beszterce központjában tartunk egy pihenőt, ahol a térzenével városnapi műsorra készülnek. A késő gótikus stílusú evangélikus templom tornyát szeretnénk megtekinteni, de  hétfőn zárva van a torony, amit az ünnep ellenére amit be is tartanak. 

Végigsétálunk a Búzasoron, ahol hajdan kereskedők kínálták termékeiket, s szomorúan tapasztaljuk, hogy az 1400-1500-as években épült lábas házak jobbára lakatlanok, és egyre rosszabb állapotba kerülnek. Felirat hirdeti, hogy árulják a főtér keleti sarkán levő reneszánsz épületet, amelyet az egykori városbíró az 1400-as évek végén krakkói mintára építtetett, mivel a lengyel városban végezte egyetemi tanulmányit.

A romlás jelei Árokalján

A hazavezető úton betérünk még az árokalji kastélyba, amely mór-bizánci stílusával egyedi Erdélyben. A vörös gömbkupolás kastélyt gr. Bethlen Béla építtette és gr. Bethlen János virágoztatta fel. Bár úgy tűnt, hogy a rendszerváltás után a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemnek adott épületet karban tartják, sajnos az állványok jelzik, hogy egyre rosszabb állapotba kerül. A központi fűtésnek a két családi címer között kivezetett kéménye körül már minden vakolat levedlett a falról, és úgy tűnik, hogy nemsokára a címerek is lehullnak. Valószínűleg ez lehet a cél, holott a kastély urainak emléke többet érdemelne, hiszen 1803-ban, amikor a község leégett, a házak újjáépítését, az evangélikus templom felújítását a gróf támogatta, aki templomot építtetett a görögkatolikusoknak is. 

Jóleső érzés az utóbbi években felújított sima aszfaltúton gurulni hazafelé, a Radnai-havasok környékén ugyanis mind Beszterce-Naszód, mind Máramaros megyében rázós, göröngyös, egyszóval annyira pocsék az út, hogy a táj szépsége is alig tudja feledtetni. A Szálva és Visó között egymást követő völgyhidak láttán viszont ma is elképesztő, hogy milyen iszonyú munkával sikerült a Szalóca mentén vasutat építeni. A kirándulás tanulsága, hogy a turizmus fellendítése a Radnai- és a Máramarosi-havasok környékén is több odafigyelést, nagyobb ráfordítást érdemelne, még akkor is, ha messzire van a fővárostól.

Mielőtt pontot tennék a beszámoló végére, szeretném megköszönni Veress Zsombor segesvári főgyógyszerésznek, hogy ezt a kirándulást lehetővé tette számomra.