A festőművész pénteken töltötte a 90. életévét. Isten éltesse sokáig!
Kedei Zoltán, aki naplót vezet, egy helyen azt írja, számára élnek az álomképek, és örökké szeme előtt van első otthona. A Ceauşescu-féle diktatúra puszta valósága se nem művészi, se nem emberi. A 90 éves művész 60 évet ebben élt le. Isten éltesse! Ebben a világban lehozni a hétköznapi valóságba valami emberit vagy földön túlit nagy lelki integritásra és művészi látásra vall. De a diktatúra kényszerít is, hogy az ember (a művész az ember helyett áll a világban) átlényegítse a valóságot, és élhetővé tegye. Erre a késztetés, a motiváció olyan erővel éri a művészt, hogy vagy képes áttörni a körülményeken, vagy beleszól azokba. De Kedei Zoltánnak egy emberi erőforrás is megadatott: az otthon, ami elveszett és elpusztult ugyan közben, és csak a család maradt, de egy életre feltarisznyálta gyerekkorában a széppel, a jóval, az igazzal.
A szabályozás, a diktatúra éppenhogy megfojtja a művészi szabadságot, amely sohasem a kötelezőt, de még csak nem is a szokványosat keresi, hanem mindig az újat, az eredetit, amilyen még nem volt. Ebből a társadalmi adottságból, ebből a szomjúságból érthető, hogy a ’60-as, ’70-es, de még a ’80-as években is milyen pezsgés volt a marosvásárhelyi kortárs képzőművészet körül. Vagyis, a művészet ekkor is végezni tudta küldetését és hatását a társadalomban. Minden lefojtott társadalomban kiemelt szerep jut a művészetnek, mert az egyház mellett jóformán egyedül ezen a területen láthatjuk meg a kitörési utakat, élhetjük ki az újszerű iránti vágyunkat. (Szinte törvényszerű, hogy a mai világban ugyan szabadabban fejlődhetnek a művészetek, mégis csökken irántuk az érdeklődés.)
A művészt – az újat és kitörést keresve a szokványosból – még akár hátráltathatja is egy merev iskola kötelező formanyelve. Különösen akkor kap igazán szerepet az eredeti, amikor a gondolkodásra is béklyót rak egy ideológiai cenzúra. Csak hát ilyenkor művészként is nehéz fölülemelkedni a hétköznapok sivárságán. A mindennapi megélhetés gondja általában megfojtja a művészetet, Kedei Zoltán mégis tudott rajzolni még a munkatáborban is, ha egy perc szabad ideje volt. De ahogy Faludy György is megállapította a recski táborban, néha pont ez segít a felülemelkedésben, sőt a túlélés feltétele is lehet a végső helyzetben – Pokolbéli víg napjaim!
Volt a munkatáborban egy kétirányú küldeményforgalom Kedei Zoltán elmondása szerint: otthonról érkeztek a kis élelmiszercsomagok, a táborból mentek haza a rajzok. Mind a kettő óriási erőfeszítés eredménye. Hatalmas teljesítmény volt bármilyen élelmiszercsomagot összeállítani akkor Romániában, és rajzolni is a munkatáborban: mire? Mikor?! És ez a kiizzadt „fölösleg” – ami látszólag csak elvesz az erőből, időből, életből – életben tartotta a reményt: még küld rajzokat! Még kap csomagot otthonról! Éltette a fizikai létet is. Ebben a tábori „cse-
rekereskedelemben” – rajzokért kalóriát – nehéz megmondani, hogy ki kapott többet. Gyakorlatilag egy életáramlás folyt oda-vissza a postán két szeretetpont közt. Mindig csodáltam, hogy hány nagy erejű alkotás született a Ceauşescu-féle diktatúra alatt is. Az élni akarás csodája!
Ma, a Temesvárról indult forradalom 30. évfordulója felé közeledve, amikor békéből és jólétből – és ezzel együtt egy elanyagiasodó világból – tekintünk vissza a kommunizmus ronda, szürke poklára, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy most sem változott a művészet szerepe, és be kell kapcsolódnunk az életáramlásba, különben elsivatagosodunk belül.
Kedei Zoltán élete nem az elismerésről szól – először a szép iránti vonzalom, majd a rajzolás, kifejezés késztetése hajtotta, és nem az elismerés után futás. De az elismerés mindenkinek kell, különösen a művésznek, aki kiteszi a lelkét a finnyás közönség és a kritikusok elé: vajon látják, vajon értik majd? Vajon jó és releváns, amit csináltam? Köszönet a kiállítás kurátorának, a könyvkiadó és életrajzíró barátnak, Doszlop Lídiának. És Németh Gézának, édesapámnak is, aki Fülöp G. Dénes református lelkész barátjánál meglátta Kedei képeit, beléjük szeretett, és barátként, műgyűjtőként és anyaországi menedzserként segítette a művész munkáját, megismertetését.
A legfőbb támogatást persze a családjából hozta és folyamatosan kapta, pedig a család története is a túlélésért való küzdelemről szólt – az orosz hadifogságot csak édesapja élte túl, a bátyja odaveszett az apja ölében. Nem szükségszerű embertelenné válni szélsőséges körülmények hatására – a Kedei család szeretetben élt a szétszóratás, a kitelepítés idején, amikor folytonos hátratételt szenvedtek az ’50-es években. Ennek is köszönhetően Kedei Zoltán mindeközben végig megőrizte a talán legfontosabb emberi jellemvonást: a szuverén világban zajló folyamatos fejlődést. Autodidaktaként! Egy ilyen küzdelmes élet tanít: folyamatos fejlődést, kísérletezést az autonóm művészeti kifejezésmód világában.
Művészete – a festők a leghosszabb életűek a művészek közül – sokat változott az idők során, többször megújult a kifejezési készlete. Mégis van egy felismerhető magva a képeinek: a kemény emberi tartás és a romantikus alkat, és jellemzően témái is mélyen az emberi, nemzeti sors iránti érdeklődésből fakadnak. Kedei Zoltán magyar, keresztyén, ember!
Kedei Zoltán képei is ezt az életszemléletet közvetítik nekünk, aminek személyes feltétele, hogy ő sem vált kiábrándulttá egy sivár országban, egy elismerést nem nyújtó környezetben, hogy legyőzte a munkatábort, mert otthonról és felülről hoz üzenetet, ami minket is felemel. Felülről hozott üzenetet közvetítő művésznek lenni – ez a művész és a művészet feladata. Persze ehhez művészi látás, tehetség és a hiteles ábrázolás képessége is párosul Kedei Zoltán esetében. De az eszközök általában megadatnak a feladathoz. A mai kiállítási anyag – talán nem túlzás – az eddigi életmű csúcsa.
Méltó és igazságos, hogy végre ismertté és elismertté váljon a magyar művészeti életben is Kedei Zoltán és életműve. Azért jó, hogy hosszú életűek a festők, mert így van esélyük rá, hogy még életükben utolérje őket a „lemaradt koruk”, s őket megillető helyen állítsák ki a képeiket. Aki elrugaszkodik a megszokottól, és újító lesz, az éljen legalább 100 évig, hogy a mögötte kullogó társadalom egyszer megértse őt: kapjunk mi is egy esélyt!
Mert talán éppen úgy van, hogy a megújulás képessége, a folyton előretörő gondolatok éltetik a művészeket. Gratulálunk, és Isten éltesse még sokáig művész urat, adjon neki sok szépet felülről, hogy tovább törje még az utat előttünk!
Németh Zsolt
*Elhangzott a kiállítás megnyitóján a marosvásárhelyi Art Nouveau galériában 2019. november 16-án
