Gondjainkban
Gondolataim, emlékeim, a reménytelenség mindig Sütő András emlékéhez, könyveihez menekítenek. Sírjánál leteszem a vázás virágom, a piros-fehér kicsi koszorúm, gyertyát gyújtok, a kopjafára felakasztott lámpást ellenőrzöm – hogy a jelkép ott legyen. Mindörökre!
Június 17-én van a születésnapja, akkor töltené 92. életévét – ha hagyták volna élni.
Eszembe jutnak megrendítő, önmarcangoló szavai: „Itt állok, másként nem tehetek” – és maradt az utolsó leheletéig, ránk hagyva határozott szavait: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!” (Nagyenyedi fügevirág).
És tudom, úgy kell tennünk, hogy gyermekeink, unokáink, dédunokáink, azok dédunokái megmaradjanak magyarnak, hogy ne marcangolják önmagukat, ne tegyék fel a nagy kérdést: „Erdélyország, mit vétettem?”, egyik kétkötetes művének címét. Ezért kellenek az anyanyelvi óvodáink, kollégiumok, egyetemek, nyelvünk használata, hiszen csak az emberi méltóság jogát akarjuk – és ha újra elvették, újra vissza kell kérni, harcolni érte, a magas fórumokig elmenni, jogainkat visszaszerezni! Ennek pedig a cselekvés az egyetlen módja, megmutatni, követelni, hogy itt vagyunk, létezünk, közös erővel megmutatkozni ország-világ előtt. Közös erővel, összetartással bizonyítani! Aláírással, pecséttel is, hogy nem leszünk harang a szélben! Ezért kell az egyetlen, minket képviselő törvényes pártunkhoz állni, még akkor is, ha nem mindenben értünk egyet vezetésével, vagy éppenséggel gyenge képviseletükkel, holott ők sokadszorra próbálkoznak létünkért és jogainkért. Aztán azt is hozzátenném, hogy lévén becsületes magyar, azt is tudom, fura népség vagyunk, de nagy lehetőségünk nincs a válogatáshoz, ezért azt választjuk, amink van.
Ha most közöttünk lenne, azt mondaná, hogy az anyaország itt áll mellettünk, fogja a kezünk – hát cselekedjünk, tartsunk össze! Mert „Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll”– tanított, mint ahogy arra is, hogy őrizzük meg méltóságunkat, gerincességünket, mert „aki embernek hitvány, magyarnak is alkalmatlan”.
Mélyen tisztelt, szeretett Reménységünk, meghajolunk a kopjafánál, méltó tanítványok leszünk, mert a szelleme és gyermekkori kedvenc éneke a lelkünkben és emlékezetünkben él, van, szomorúan, szinte érezve minden szavát, tekintetét, ami féltve őrzött, őriz:
„Ha meghalok, szellő légyen belőlem,
Járó-kelő holdvilágos mezőben.
Emberektől elbújdosott fájdalom,
Melyet el nem olthatott a sírhalom.”
Emlékezünk, nem felejtünk, és tisztelettel adózunk neki, felidézve 2001-ben, sok-sok testi-lelki szenvedései közben írt vallomását:
„Közelharcot kell vívni a magyar életért. Nem hivatásom, hanem kötelességem azok iránt, akik sorstársaim. Ezért nem költözhetem Budára.”
Ezért van most is közöttünk féltő tekintete, ami folyton ezt mondja: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!”.
Megkapta a Herder-díjat, mondván Herderről: „Valamikor azt jósolta, hgogy árvaságos nyelvünk kipusztul, eltűnik az életrevalóbb nyelvek nagy, történelmi tülekedésében.” Vigyázzunk erre!
Nagy Siklódi Katalin,
Marosvásárhely
