Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nemrég értünk haza a szokásos nyári kirándulásról. Nem mentünk messzire, de volt tengerpart és lazítás, kellett ez egy nagyon nehéz év után. Persze, a szükség nagy úr, nem tudtam kikapcsolni a digitális körforgást, esténként csak felmásztam a netre, és így, a szinte teljes kikapcsnak a realitástól akváriumként elválasztó képzeletbeli üvegfala mögül döbbenten olvastam a naponta érkező híreket. Csak pár nap alatt mi minden történt vadkeleti országunkban! A teljesség igénye nélkül: egy bedrogozott milliárdospalánta veterán Mercedesével halálra gázolt két huszonéves egyetemi hallgatót. Egy jetskiző építésznek levágta a fejét egy kifeszített huzal. Kevéssel a halálos tömeges gázolást követően egy másik spécimén is sétáló társaságba hajtott, ott is halálos baleset lett a vége. Balhézó suttyók összeverekedtek a román tengerparton a csendőrökkel, válogatott kukoánák sipítozása közepette. Egy hároméves gyereket halálra gázolt egy, vélhetőleg drogok befolyása alatt álló fehérnép. Bukarest mellett óriásit robbant egy gáztöltő állomás, rengeteg a sebesült, sok a halott. Egymás után fulladtak bele a Fekete-tengerbe a fürdőzők, mert letojták a piros zászló által jelzett körülményeket. Egy nő járókerettel mászott be a háborgó vízbe, ki kellett menteni. A turisták összeverekedtek a vízimentőkkel, mert azok nem akarták beengedni őket a háromméteres hullámok közé, az egyikük felháborodva jegyezte meg: Fizettünk érte, hogy fürödhessünk! Mintha a tengert érdekelné, hogy melyik idióta milyen hotelben foglalt szállást. Közben, egy másik ország tengerpartján, a liegenstuhlon napozva és koktélt iszogatva hallom, ahogy mögöttem hazánk fiai épp azt tárgyalják egymás között, hogyan lehet, hogy odahaza akkora a káosz a parton, itt pedig – ahol sárga zászló lebegett napokig – nincsen semmi hiszti. Az egyikük tudálékosan megjegyezte: – Mert senki sem akar idegen országban meghalni. Azt hiszem, ez nem is igényel kommentárt. Ahogy az sem, amint a pénzbedobós játszómozdonyból épp csak ki nem lökte a két és fél éves fiamat egy másik, hazánkbéli, háromévesforma kölyök, aki utána bele is pattant a szerkezetbe. Csúnyán megnéztem, erre blőd pofával azt mondta nekem: – Ne nézz, nem a tiéd! Mondom, a tiéd sem. Erre ő: – De igen, mert én ülök benne! Ez sem igényel kommentárt. A kisfiam csak nézett megszeppenve, de az eset legalább okot adott arra, hogy megtanítsam, hogyan kell jólnevelten kicseszni az ilyenekkel. Az összes nálam lévő pénzt apróra váltottam, hogy legalább háromnegyed órát ülhessen a mozdonyban, miközben kegyesen megengedtem a másiknak, hogy mindezt végignézze. Úriember nem vaddisznó.
Majdnem 700 kilométert vezettem hazáig, nem nagy távolság. Menetidő 9 óra 3 perc, teljes utazási idő pihenőkkel, ebédszünettel majd’ 12 óra. Csaknem ötszáz kilométer országúton, hatalmas dugókkal a hegyekben. Eszembe jutott, amikor Franciaországban, kényelmes sztrádatempót tartva, 600 kilométert lenyomtunk négy és fél óra alatt. De hazaértünk. Várnak a fantasztikus hétköznapok, a burjánzó korrupció, az olykor bizarr, olykor szörnyű balesetek egymásutánisága, az itt élő népek közötti, elmúlni nem akaró kölcsönös sértegetés, az ártézi kútként tökmaghéjat sercintgető filozófiaklubos galerik, és hamarosan jön a tél is, amikor majd unalmunkban megszámolhatjuk, hányan köptek a járdára, mert legalább odafagy.
Itthon vagyunk!