2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Meggyőződésem, hogy a mai embernek példaképekre van szüksége ahhoz, hogy erőt meríthessen a mindennapokban. Olyan embereket keresek, akik korlátaikat feszegetve rendkívüli teljesítményekre képesek. 

A doktor néni akcióban


Meggyőződésem, hogy a mai embernek példaképekre van szüksége ahhoz, hogy erőt meríthessen a mindennapokban. Olyan embereket keresek, akik korlátaikat feszegetve rendkívüli teljesítményekre képesek. Nem siránkoznak, nem panaszkodnak, hanem önmagukkal és a helyzettel megbékélve fel tudnak egyenesedni és le tudják küzdeni a problémákat a kitűzött cél érdekében. Kisgyerekkorától követtem egy kedves, mosolygós kislányt, kiderült, édesanyjával ismerősök vagyunk. Teltek az évek, s Szigeti Eszter Ágota, mert róla van szó, azóta frissen végzett orvos lett. 
 
– Miért éppen az orvosi pálya mellett döntöttél?
– Ösztönös volt. Sohasem volt számomra kérdés, hogy az orvosi pályát válasszam-e. Gyerekkorom óta orvos szerettem volna lenni. Öt-hatodikos lehettem, amikor véglegesen eldöntöttem, ez leszek. A Tudor negyedi 18-as általános iskolába jártam. A középiskolát a Bolyai Farkas Elméleti Líceum intenzív matematika-informatika szakán végeztem, ahol nagyon jó közösséghez tartoztam. 
– Hogyhogy nem a természettudományok szakot választottad?
– Nem jutottam be. A kisérettségim nem sikerült olyan jól, s mivel az elért eredmények alapján rangsoroltak bennünket, „csak” az intenzív matek-infóra sikerült. 
– Az orvosi egyetemre való felvételire kivel készültél fel?
– Nem jártam magántanárhoz. Édesanyám segített, a tesztek kérdéseit ő tette fel, én válaszoltam. Önerőből készültem fel. Első próbálkozásra bejutottam a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre 2009-ben.
– Az orvosi egyetem köztudottan a legnehezebb egyetem. Hogyan sikerült megbirkózni vele? 
– Ez az egyetem mindenkinek nehéz. Az első három év különösképpen. Azért volt nehéz, mert nem tudtunk tanulni. Hiába jártam erős iskolába, a tanulás technikáját nem sajátítottuk el. Az egyetemen pedig megtartják a kurzusokat, s utána a könyveket meg kell tanulni. Ha négy vizsgája van az embernek, akkor négy – több száz oldalas – könyvet kell megtanulni. De nem szabad megtorpanni. 
– Mi volt a legnehezebb tantárgy?
– Az anatómia és a kémia. Az anatómiát dr. Pávai Zoltán professzor tanította, nagyon megkövetelte a tudást, ami jó, hiszen egy orvosnak tudni kell az anatómiát. Ez alapkövetelmény. A további tanulmányok sikeréhez is elengedhetetlen. Az első évben tanultuk az anatómiát, és úgy tűnt, hogy nehezen leszek túl rajta. De sikerült! Minden órára tanulni kellett. A tanárokban megvolt az akarat, hogy rávezessék a diákokat arra, hogyan is kell tanulni. Harmadév után könnyebben vettem az akadályokat. A tanárok sem voltak annyira szigorúak, már túl voltunk az alaptantárgyakon. Az anyag sok volt, de úgy látszik, hogy ezekhez másként álltunk hozzá.
– Hogy sikerült az államvizsgád?
– Jól. Szeptemberben sikeresen vizsgáztam. Genetikából írtam a diplomamunkámat. 
– Miért éppen a genetikát választottad, közel áll hozzád? 
– Igen, genetikus akarok lenni. Ez is ösztönös, belülről jött késztetés. Már másodév végén megkerestem Csép Katalin doktornőt azzal, hogy genetikából szeretnék írni. Negyedévtől elkezdtem bejárni a tanszékre, folyamatosan készültem. Nagyon foglalkoztat a téma. Szeretem, mert változatos. A genetikában nagyon érdekesek és változatosak a kórképek. Ez volt az egyik ok. A másik, hogy szeretnék segíteni azokon, akik genetikai betegségekben szenvednek. Én is egyfajta veleszületett genetikai betegséggel, Hallermann-Streiff-François-szindrómával születtem. Kéthetes koromban Grün Márta doktornő, aki nagyon jó szakember hírében állt, állapította meg a diagnózist. A szüleim mindent megtettek, amit a doktornő tanácsolt, tornáztattak, fejlesztő gyakorlatokat végeztek velem. 
– Hogyan viszonyultak hozzád a társaid kisgyermekkorban?
– Nem bélyegeztek meg, de bevallom, hogy a suliban kisgyermekkoromban csúfolkodtak. Nem vettem fel. Volt egy osztálytársam, akivel jóban voltunk, neki nagyon rosszul esett, ha csúfolkodtak velem. Mindig visszaválaszolt, de kértem, hogy hagyja. A gyermekeket nem lehet ilyesmiért hibáztatni, szerintem inkább a szülők a hibásak, hogy nem tanítják meg, hogy a másságot el kell fogadni. 
– Eszter, pozitív példa vagy arra, hogy mássággal is lehet vállalni a munkát, a komoly tanulást és a harcot. És hogy soha nem szabad feladni!
– Soha nem éltem vissza a helyzetemmel, és nem hangoztattam a problémámat. Két orvos kérdezett rám, nekik elmondtam. A kollégákkal erről nem beszéltük. Privilégiumokat nem vártam. Ugyanúgy vállaltam a tanulást, a munkát, mint más. 
– Ki bátorított, hogy ilyen nagy fába vágd a fejszédet? 
– A családom. Ők mindenben segítettek. Biztattak, bátorítottak. Ugyanazt a nevelést kaptam, mint a testvérem, aki közgazdász. A nevelés a döntő, az, hogy milyen életszemléletet sugallnak az embernek. Optimizmussal neveltek, ha pillanatnyilag valami nem sikerült, nem szidtak meg, hanem bátorítottak. Nagy szívfájdalmam, hogy az egyetemen az évfolyamunknak nem volt egy „oszija”, mint az iskolában, vagy divatos szóval élve mentora, aki mellénk állt volna. Más egyetemen van ilyen. Őszintén, hiányoltam ezt. A Bolyaiban nagy szerencsém volt, mert László József volt az osztályfőnököm, ő azon volt, hogy közösséget kovácsoljon, nagyon törődött velünk, szeretett bennünket. Mai napig összejárunk, találkozunk vele. Hagyomány, hogy minden tavasszal a volt osztályai összegyűlnek focitornára, a fiúk fociznak, a lányok beszélgetnek. Ha esős volt az idő, akkor a fizikumban zenélt nekünk. Nagyon hangulatos alkalmak ezek.  
– A sikeres államvizsga után hogyan tovább? Hol fogsz elhelyezkedni? 
– Budapesten. Magyarországon nincs rezidensvizsga. Egy évben kétszer meghirdetik a helyeket, ahová jelentkezni lehet. E-mailen több helyre jelentkeztem. El kellett küldeni az önéletrajzot és egy motivációs levelet. Ezt követően két helyre hívtak interjúra. Az egyik a református egyház által működtetett budapesti Bethesda Gyermekkórház volt, amely nagyon megtetszett, kedvesek voltak. Úgy döntöttek, hogy felvesznek, a másik interjúra már el sem mentem. Február elsejétől a Bethesda kórházban gyerekekkel fogok foglalkozni. Elsősorban a szakvizsgát szeretném letenni, ezenkívül a doktori képzést szeretném elkezdeni jövő évtől a Semmelweis egyetemen. A kutatást is elkezdjük, ezt össze kell egyeztetnem a napi munkával. A dolgozatomat genetikából írom. A témát a lehetőségek függvényében választom, de ha lehet, akkor a Hallermann-Streiff-François-szindróma mellett voksolok. 
– Hosszú távra mit tervezel? 
– Hosszú távra nem szeretnék tervezni. De úgy gondolom, hogy egy idő után vissza szeretnék jönni Marosvásárhelyre, ahol genetikával foglalkoznék. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeket genetikus is megvizsgálja, hogy időben felfedezze a problémát. A népbetegségeknél – a diabétesznél, a magas vérnyomásnál – is nagyon fontos a genetikus véleménye, hiszen tudni kell, kinek milyen hajlama van bizonyos betegségekre, s ezek hogyan előzhetők meg. Az államvizsga-dolgozatomban is a metabolikus szindróma hajlamosító génjeit vizsgáltuk. Ha az ember tudja, hogy hajlamos valamilyen betegségre, akkor jobban vigyáz, hogy ne legyen például cukorbeteg vagy magas vérnyomásos. 
– Rövidesen bekövetkezik, hogy belépsz a kórházba, és doktornőnek szólítanak. Milyen érzés kerít hatalmába ekkor?
– Nagyon furcsa. Amikor leveleket váltottam a kórházzal, vagy amikor a diplomámat honosítottam, doktornőnek szólítottak. Nekem már az is furcsa volt, amikor negyedéven bementünk a kórházba gyakorlatra, félreálltak, előreengedtek. El kellett teljen egy év, hogy megszokjuk. 
– Most el kell válnod a szüleidtől, Budapestre költözöl, ez nagy változást jelent. Nővéred és a családja is Budapesten él. Nem félsz az új környezettől?
– Nehéz lesz nekik is és nekem is. Többször voltam Budapesten részképzésen, teljesen másként, partnerként viszonyultak a fiatal orvosokhoz. Megkérdezték a véleményüket. Nem az van, hogy elöl megy a főorvos, utána a „kiskacsák” követik. Nem, tanult emberekként kezelnek. Nyilván nem tudunk annyit, mint egy főorvos, de ha senki sem tanít, akkor sohasem fogjuk tudni, amit egy jól képzett orvosnak tudni kell. Állítom, hogy nagyon sokan nem a fizetés miatt mennek el, hanem azért, mert ott jobban értékelik a tudást és a munkát. 
– Sok szerencsét, Szigeti Eszter Ágota doktornő!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató