Kicsi, ősz szakállú ember az erdőcsinádi bolt előtti padon… Egész lényéből valami megmagyarázhatatlan, hótiszta derű és szabadság árad. Épp, mint otthona szárnyas lakóiból, akikről úgy mesél, mint egy bolondos, aranyszívű édesapa.
– Fecske, Galambász, Vadász – sorolja bemutatkozáskor a 73 éves Szász Sándor a neveket, amelyeken meg lehet őt „találni” Csinádon.
– A Fecske ősi név, nagyapámat is így hívták. Hogy miért, azt nem tudom, pedig próbáltam kibogozni. A Galambász magyarázata annál világosabb: 1973-tól két éven át díszgalambász, azután postagalambász voltam. 1991-ben második lettem a galambocskáimmal az országos versenyen 1600 kilométeren, oklevelem is van róla. Akkor háromnegyed órával vertem meg a marosvásárhelyieket, pedig a vásárhelyi toronytól idáig még több kilométer volt pluszban a szárnyasaimnak a hazatérésig.
– Mikor és hogyan került kapcsolatba a galambokkal? – kérdezem, miközben pár lépésnyire tőlünk iddogáló falubeliek kontráznak jókedvűen beszélgetőtársam minden szavára.
– Már nagyapámnak is voltak díszgalambjai – sirályka, parókás, páva, pergő –, és apám is foglalkozott ilyesmivel. Engem a hetvenes években megloptak tíz madárral, abból nyolc díszgalamb volt, azokat sosem láttam többet, de a két postagalamb hazajött. Akkor azt mondtam magamban: „kámpeco”, és áttértem a postagalambászatra. Körülbelül hetven madaram volt, és most is van mintegy kilencven. Hatvan-hetven belőlük pörkli, vagyis budapesti magasszálló.
– Meséljen egy kicsit a régi postagalambversenyekről – kértem.
– Ládában vittem a madárkáimat Váradra, Kisújszállásra. Mindenikükre kapcsos rézből tettek versenygyűrűt. Amikor a galamb hazajött, levettem a gyűrűt a lábáról, betettem az órába, azt elkattintottam, ezzel rögzítettem az időeredményt, amit aztán ráírtam a szalagra. 1995-ben hagytam félbe a versenyzést, de fiókaröptetéssel a mai napig foglalkozom. Beteszek harminc madárkát egy kartondobozba, és a Kalonda-tetőn, 76 kilométerre az otthonuktól, elengedem őket.
Szász Sándor úgy látja, a galambversenyek kora nálunk jó ideje lejárt. Ettől függetlenül minden hónap első vasárnapján szétnéz a marosludasi kisállatvásáron, ahol egyebek mellett gyűrűt szokott venni a galambjainak. A madártartás egyik legfontosabb kellékének az emésztőgödröt tartja, amiben sárga homokot vagy cigánytéglát vegyít össze kevés mésszel, a tetejére pedig parajdi sót tesz. Azt is elárulja, hogy minden héten legalább egyszer metilénkéket tesz a szárnyasok vizébe, másféle vitaminnal nem traktálja őket.
A galambászat szenvedélye után a régmúlt idő hétköznapibb arca is kirajzolódik.
– Az utolsó évfolyamhoz tartoztam, amelyik hét osztályt végzett az iskolában – indít el beszélgetőtársam egy újabb történetszálat. – A következő évben Udvarhelyre mentem, ahol elvégeztem a négyéves könyvelőségi technikumot. Románul csak annyit tudtam, hogy „mama, tata şi copii”, mégis 7,33-as médiával zártam a tanulmányaimat. Azután hét évet dolgoztam főkönyvelőként az itteni termelőszövetkezetnél. Meguntam, mert sok volt a nem egészen tisztességes dolog, így átmentem a Prodcomplexhez. Egy évet dolgoztam a beszerzési osztályon a színesfémeknél, onnan áthelyeztek az üveggyárba, ahol két évet voltam raktárfőnök. Utána, azért, hogy több pénzt kapjak, átmentem a poliészterrészlegre 1980-ig. Innen kerültem aztán a beruházási osztályra 1991-ig. A rendszerváltás utáni időszakban a gyár 3000 alkalmazottjából 600-an maradtak, engem is kidobtak. Évekig voltam munkanélküli, 1999-ben végül körzeti postás lettem, Erdőcsinád, Kisillye, Kisszederjes és Marosjára is hozzám tartozott. Öt év múlva nyugdíjaztak, úgyhogy 2005-től „nyögdíjas” vagyok.
Természetesen a család is szóba kerül. Galambász már korábban viccesen megjegyezte, nehogy arról is kérdezzem, mikor szorította a felesége a kezét a templomban, hogy ott ne hagyja. Az utódok számbavételekor azonban nem tréfálkozik, hangja ünnepélyesre vált, miközben három lányáról, unokáiról és kétéves dédunokájáról mesél, aki úgy szereti a galambokat, hogy amikor feléjük igyekszik, egy sem marad a földön.
– Hegyi vadász kellene legyen – jegyzi meg boldog mosollyal beszélgetőtársam, majd visszaröppen még egy pillanatra a távolabbi időbe, a – harmadik nevét igazoló – vadászat korába. A nyolcvanas évek elején mondott le erről a foglalatosságról, mert kötelezték, hogy váljon meg a puskájától. Azután évtizedeken át halászni járt.
– Idén még nem voltam – mondja, mielőtt elköszönnénk –, mert sokat kell fizetni a környékbeli tavaknál. Régebb a Maros is nagylelkűen adott halat, de mióta kikotorták a medrét, és kő helyett inkább csak pala maradt benne, hiába várnék órákat a fogásra.
