Ha végiggondolod, azonnal kiderül, amit amúgy is tudunk. Fiatal korunkban igencsak nagy mozijárók voltunk, színházi elődást ritkán láttunk, operában csak kirándulócsoporttal, és akkor is megelégedtünk egy-két képeslappal; igazi jó vendéglőben pedig úgyszólván sosem étkeztünk.
Mikor voltál utoljára könyvtárban? Hát színházban? Operában? Egy jó vendéglőben? Moziban?
Ha végiggondolod, azonnal kiderül, amit amúgy is tudunk. Fiatal korunkban igencsak nagy mozijárók voltunk, színházi elődást ritkán láttunk, operában csak kirándulócsoporttal, és akkor is megelégedtünk egy-két képeslappal; igazi jó vendéglőben pedig úgyszólván sosem étkeztünk.
Vidék vidékén éltünk, szórványok szórványaként.
Az életünk akkor ért valamit, amikor hittünk valamiben. De már a kezdetben szinte mindenből ki kellett ábrándulnunk. Gyerekkorunk Mikulásairól kiderült, hogy csak a keresztapák, az angyal nem a mennyből jön, hanem a szomszédból, aztán az iskola nem második otthonunk, mert állandóan rettegni kell a holnapi feleléstől, játszani nem ott és úgy lehet, ahol és ahogyan szeretnénk, igazi focilabdát tizennyolc éves korunkig nem is láttunk, a kislány, akivel már az iskolapadban örök hűséget esküdtünk egymásnak, mással is megtette ugyanezt, szüleink slágere is az volt, hogy a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk, ha egyszer úgy muszáj, és a nép szabadsága sem olyan felhőtlen, amilyennek a könyvek és a pedagógusok meg az emberiség nagy tanítómesterei mondják, nem az jut igazán előbbre, aki tisztán, becsülettel kíván megfelelni a követelményeknek, hanem a sunyi, a törtető, az álnok, a hízelkedő, a hamis, a besúgó, az árul(kod)ó.
Mindig és mindenütt és mindenkor az erőszak.
Mi lett belőled, fiacskám? Vitted-é valamire? Eladtad-é magad az ördögnek, már tizenéves korodban, egy jobb jegyért, egy be nem rúgott gólért, egy nem neked szóló levélkéért?
Miféle emlékekkel jársz el naponta a mozi előtt, amelynek egyik részében mekdönci van, odamerészkedtél-e már? Kóstoltad-é ezeket az újfajta kajákat? Hát a felújított Színház téren milyen érzésekkel várod a buszt, hogy hazavigyen. Honnan is? És hová? A mozi előtt, amelyben sírtatok a szerelmeddel, és másodszorra is jegyet váltottatok, megtorpansz-e néha? Elia Kazan filmjére emlékszel-e még? Ragyogás a fűben. Rájöttél-e már akkor, hogy milyen hazug az életed? Hogy nincs egyetemes boldogság, és az egyéné is elillan az első fuvallattal?
Sejtetted-é, hogy a sólyommotívum dolgozik kinek-kinek a sorsában?
Érdekelnek-e még a tájak, a természet csodái, él-e még benned a művészet varázsa, pislákol-e a remény vékony gyertyalángja, mikor azt mondod: jöjjön el a te országod?
Tetszik-e még az érdek nélküli szépség?
Hej, barátom, ha vitted is valamire, nem élhetsz megalkuvás nélkül.
Magad is merő alku vagy, csupa megtorpanás, egyezkedés, megannyi oktalan kompromisszum.
Ésszerűnek tűnsz, mint ez a fű. Amin ülhetek, míg el nem kergetnek innen is.
Ez az én meleg otthonom.
Ládd-é, körös-körül milyen szépen szikrázik a dér.
*
Valaki motyog az elhagyott park kiszáradt gyepén. Hallom, talán értem is.
Nem tud fölállni, vagy nem is akar.
Lehet, hogy én didergek ott, és ő hall engem.
Talán ért is.
Nem akarok fölállni, vagy nem is tudok már.
