Zsömle szuszogása már pár lépés távolságról hallatszott. Legszívesebben legelészéssel töltötte a reggeli sétaidőt a kávébarna francia buldog, amelyet öltönyös, idős férfi őrzött a lakótelepi sétányon. Igaz, nagy felügyeletre nem volt szüksége, attól legalábbis nem kellett tartani, hogy elszáguld a gazdi mellől, aki majd tűvé teheti érte a tömbház körüli bokrokat.
– Egyetlenegyszer veszett nyoma, de akkor még fiatal volt, teli energiával – magyarázta a férfi, akinek nyugalmát, ráérős bölcsességét egyszerre irigyeltem és csodáltam. – Persze, sohasem volt maratoni futó őkelme, annak idején sem a gyorsasága miatt vesztődött el – tette hozzá, majd mesélni kezdett. – Akkoriban én hordtam reggelenként a kis unokám az óvodába, mert a lányoméknak több hétre el kellett utazniuk az országból. Zsömlét fél 8 körül szoktam levinni a tömbház elé, és hogy ne boruljon fel a megszokott programja, rábíztam egy szomszéd fiúra. Persze, nem az én ötletem volt, az a tizennégy év körüli gyerek ajánlotta fel, hogy vigyáz rá. Sokáig bizonygatta, hogy korábban is vállalt már ilyen munkát, de, mint kiderült, igazából csak az a kis zsebpénz érdekelte, amit a segítségért ígértem. Amíg a kutyám a többi négylábúval barátkozott, játszott, a fogadott „pesztra” leült egy padra, és telefonozott. Mire észbe kapott, a többi kutyás hazament, és Zsömlének is hűlt helye volt. Amikor hazaértem, a gyerek még ott futkározott és füttyögetett kétségbeesetten a tömbház körül. Mikor megtudtam, mi történt, úgy megijedtem, hogy meg sem szidtam. Mondtam, menjen haza, majd én megkeresem a kutyát.
– Már aznap megtalálta?
– Csak szerettem volna. Napokig jártam a környéket, Zsömle fotójával ellátott felhívást ragasztottam ki mindenhol a lakótelepen. Pénzjutalmat is ígértem. Egyszer aztán megcsörrent a telefon, egy idős hölgy volt a vonal másik végén. Szólt, hogy a tömbháza melletti parkban ténfereg egy hasonló kiskutya, zöld nyakörve van, mint az én Zsömlémnek. Rohantam a helyszínre. Aztán megláttam a kis csavargót. A hölgy hallani sem akart a megtalálónak járó pénzről, viszont felhívott a lakásába kávézni. Elmesélte, hogy pár héttel korábban hunyt el a cocker spánielje, amellyel tizenegy évet töltött. Nehezen tette túl magát a veszteségen, a kutyuson kívül ugyanis senkije nem volt, de azzal, hogy segíthetett nekem, kicsit mintha megkönnyebbült volna. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, szép, önzetlen barátság alakult ki közöttünk. Biztattam, hogy tegyen szert egy másik négylábúra, de egyelőre nincs felkészülve rá. Viszont az állatvilággal a mai napig szoros kapcsolatban van, sündisznót etet a tömbház előtt, és a környékbeli galambok közül is több az ő ablakára jár „kosztolni”.
– Ön mióta kutyatartó?
– Kilenc éve. Zsömlét a feleségem halála után vigasztalásként kaptam a lányomtól. Fiatal apaként sokat hordtam kutyakiállításokra, és mindig a buldogok kifutójánál töltöttük a legtöbb időt. Tudta, hogy ez a kedvenc fajtám, ezért választotta éppen Zsömlét. Különleges találkozás volt, az első percben a karomba kérte magát a fújtató apróság, és azóta is feltétlen bizalommal van irántam. Igen előkelő a családfája, a felmenői többnyire bajnokok voltak. A túlzott nemesítés miatt azonban valamilyen genetikai betegséggel jött a világra. Sokat jártam vele állatorvoshoz, rengeteg pénzt kiadtam gyógyszerre. De egy banit sem sajnáltam, az a hatalmas szeretet ugyanis, amit tőle kapok, tízszer annyi ráfordítást is megér. Viszont, ha valaki kutyát szeretne tartani, és tőlem kérne tanácsot a választást illetően, gondolkozás nélkül azt javasolnám, nézzen szét az állatmenhelyen. Sok, jobb sorsra érdemes, szeretni való négylábú várakozik ott, amelyek a természetes szelekció alapján maradtak meg, erős, egészséges génekkel rendelkeznek. Bár még nem éltem át, sejtem, hogy az egyik legfájóbb tapasztalás a házi kedvenc elvesztése, amely jelenlétével kitölti a mindennapokat, értelmet ad az üres, színtelen óráknak. Ezért szeretném néha, ha Zsömle utcán talált, keverék jószág lenne. De aztán mindig észbe kapok, hiszen egyértelmű, hogy nekünk így, ebben a „földi gúnyában” kellett találkozni.
