Sorjáznak egymás után az évek, az ember pedig minden új évtől azt reméli, hogy jobb életet élhet, jobban érezheti magát a bőrében.
Sorjáznak egymás után az évek, az ember pedig minden új évtől azt reméli, hogy jobb életet élhet, jobban érezheti magát a bőrében. Családja, barátai, ismerősei, nemzeti közössége, hazája javát kívánja, megfogadja, hogy tesz is értük, aztán ötvenkét hét múltán számvetést készít, és... kezdi elölről.
Most éppen szökőévet kezdtünk, de ettől sem a remények, sem a kötelezettségek nem lettek különösebbek. Azt viszont ennyi évvel a hátam mögött talán biztosan kijelenthetem: sokkal bonyolultabb időket élünk, mint amelyekhez szoktunk vagy szoktattak bennünket az elmúlt évtizedek. Robbanásszerű gyorsasággal terjednek a hírek, és nemcsak veszélyesek, hanem alapos manipulációs érdekek mentén születnek és kerülnek nyilvánosságra. Keserűen állapíthatjuk meg, hogy a nyomtatott szóban való egykor volt hitünk eltűnt, egyébként is a mai hírfogyasztó inkább elektronikus formában tájékozódik. Interneten vagy a televízió, netán okos telefon révén jut napi „kábítószeréhez”, a „mi újság?”-hoz, tehát nem nyomtatott formában.
Persze, mondhatom, hogy az egykori hírlapok, folyóiratok is sokat tettek azért, hogy ne tartsunk hitelesnek minden tájékoztatást, amely hozzánk eljut: az
„átkosban” megjelenő minden nyomtatvány szerkesztői kénytelenek voltak eltűrni a cenzúrát, az öncenzúra is alaposan működött a legtöbb szerkesztőségben, hiszen a félelmeknek komoly alapja volt. Életek vagy „csak” életpályák estek áldozatául a néha felbukkanó bátorságnak, ne törjünk hát könnyedén pálcát azok fölött, akik egykoron a sajtóban dolgoztak. Igaz, nem csak őket illeti meg a megfontolt elbírálás.
Itt kanyarodnék rá arra, amit lényegében ezekben a sorokban megfogalmazni kívánok: a félelemre. Hajlamosak voltunk elhinni, hogy az 1989–1990 fordulóján megszületett „új rend” a volt szocialista országokban is megteremti a lehetőségét a szólás szabadságának. Emlékeinkben az egykori viccel (midőn a román azzal dicsekszik az amerikainak, hogy Romániában szólásszabadság van, a tengerentúli azzal vág vissza, hogy
„de nálunk szólás utáni szabadság is van!"), azt gondoltuk, Romániában (de nem csak) is létezni fog szólás utáni szabadság. Tévedtünk, csakhogy mire rájöttünk erre, hosszú éveket vesztegettünk el életünkből.
Most pedig, különös tekintettel a magyar kultúra napjára, megállapíthatjuk, hogy többek között abban is különbözik a zseni az egyszerűen tisztességes embertől, hogy a dolgok lényegét látja és láttatja. József Attiláról szólok, aki Hazám című versében megállapítja:
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
A megállapítás, mint a költő megannyi más igazsága, az elmúlt évtizedekben számunkra, egyszerű halandók számára is világos értelmet nyert. Sőt, a történelem során, koroktól függetlenül, mindig az a bizonyos fortélyos félelem és nem a csalóka remény igazgatta mindennapjainkat. Nem hiszem, hogy pusztán ezért a négy soráért akarták (akarják?) némely körök átértékelni József Attila helyét a magyar irodalom történetében, Ady Endréhez és más, itt név szerint fel nem sorolt klasszikusunkhoz hasonlóan. Érdemes volna azért megnézni, megvizsgálni, hogy az „illetékes elvtársak” milyen megfelelési félelmek miatt gondolták úgy, hogy a magyar irodalom tankönyvben talán nem kellene annyira hangsúlyosan szerepelniük ezeknek a géniuszoknak.
A csalóka remény pedig nem képes erősödni, hiszen napi tapasztalat, hogy mindenki fél valamitől vagy valakitől. Bibó István óta fogalmazunk úgy, hogy demokrata az, aki nem fél. Szóban bizonyosan így valljuk nagyon sokan, de tetteink nem biztos, hogy ezzel a vállalással összhangban vannak. Hiszen a mindenkori hatalom, amelyet most már évtizedek óta mi magunk „teremtünk meg” választásainkkal, ebben az évben is urnákhoz szólít. Biztosít arról, hogy a mi érdekünkben fog tevékenykedni, aztán azt látjuk, hogy (tisztelet a mindenkor és mindenhol létező kivételeknek!) szinte kizárólag csak önös érdekből cselekszik. Tudom, sommás ítéletet nem szabad megfogalmazni a közéleti vezetők ellen sem, de azért jelzésértékű, hogy csak nagyon kevesen hagyják ott önszántukból ezt az életformát.
Logikus volna ezek után, hogy a szavazástól való távolmaradást szorgalmazzam. Szó sincs erről: a többpárti választásoknál igazságosabbat még nem találtak ki a világ okosai, ráadásul egykori erdélyi magyarként csak arra biztathatok mindenkit, menjen majd el szavazni. Magam is ezt fogom tenni, minden kétséget kizárandó. Csakhogy nem tudom felejteni azt sem, amire ugyanebben a versben a költő utal:
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
A leendő bölcs honatyák talán legalább elgondolkodnak azon, mit jelent a köz érdekében végzett munka erkölcsi parancsa: szolgálatot, nem kiváltságot!