Fogy a pátosz, gyűl az irónia

Markó Béla a vers mai állapotáról

Huszonkilenc évvel ezelőtti a történet, ’89 decemberének az a napja, amikor Marosvásárhely is mártírvárossá lett, az a nap, amikor egyszer csak úgy éreztük, magunk is forradalmárokká váltunk. Ki így, ki úgy élte meg, de mindannyiunknak megvan róla a saját sztorija. Időnként el-elmondjuk, nehogy végleg eltűnjön az emlékezetünk süllyesztőjében. Aki költő, mint Markó Béla, versben is megörökíti. A mellékletünkben olvasható Milyen egy forradalom? a Bocsáss meg, Ginsberg című új kötetben jelent meg. A Kalligram-kiadványt az utóbbi időben többfelé is bemutatták, az irodalomtörténész kiadóvezető, Mészáros Sándor kétszer is beszélgetett nyilvános rendezvényen a könyvről a szerzővel. Májusban Budapesten az Írók Boltjában, novemberben Marosvásárhelyen a nemzetközi könyvvásáron a Nemzeti Színházban. Nagyjából ugyanarról zajlott a társalgás, amiből néhány gondolatot ezúttal is érdemes kiragadnunk. Közben Markó a verseiből is felolvasott egypárat, Vásárhelyen például ezt, a forradalmi mozzanatról szólót. Nem lehetett elsiklani a költészetében mutatkozó változások fölött, nem észlelni hangvételében az irónia, önirónia előretörését, szó nélkül hagyni azt, hogy sokkal prózaibb lett a lírája, mint korábban.

A költő kifejtette: napjainkban eléggé általános tendencia a próza térhódítása, sokan vágynak a prózára. Új versgyűjteményében is van jó néhány olyan szabadvers, amely már-már egy lehetséges próza szinopszisa. De ő maga nem érez késztetést ilyesmire, nem is tartja képesnek magát arra, hogy szépprózában fogalmazza meg mindazt, ami velünk történt. Megszólal természetesen memoárban, esszében, dokumentumprózában is, de az más, nem széppróza, és van, amit versben lehet érzékelhetőbben kifejezni. Az 1989-es forradalom (vagy felkelés, lázadás, egyesek szerint államcsíny) is ott van valahol a költészet és a próza határán. A visszaemlékezésekben is mindmáig álom keveredik a valóságba, mára sem sikerült értelmezni igazán, hogy mi történt akkor, hangsúlyozta Markó Béla. Azt tudjuk, hogy személyesen velünk mi történt, mi mit láttunk, tapasztaltunk, de hogy valójában mi az igazság a ’89-es események körül, arról bizonytalanok az ismereteink. Ez a bizonytalanság a költészetben is megmutatkozik, változások mutatkoznak ezen a téren is, ami persze izgalmas is lehet. Visszajelzésekből következtetni lehet arra, hogy sokan kedvelik a mai prózai, visszafogott, látszólag letompított fantáziájú, szokatlan hangvételű verset. 

Egyszerre humoros és tragikus is, amit átéltünk. A Milyen egy forradalom? is ezt tükrözi. Az irónia mellett természetesen sok önirónia is van a versben. 1989. december 21-én lényegében már tudni lehetett, hogy az egy döntő nap, de a költőnek, a családnak volt egy egyezsége, hogy a disznót le kell vágni. Enni a forradalom előtt és után is kellett, a disznót fel kellett áldozni, ezért nem tagadható, hogy számukra még a forradalom előtt, a sertés megölésével kezdődött a nap – mondta –, és több marosvásárhelyi tüntető halálával végződött, amikor a hatalom belelövetett a tömegbe. Ennek különféle szimbolikája van, a helyzet pátosszal is telítődik, de az irónia is hozzátartozik. Illúzió volt, hogy egyik napról a másikra minden megváltoztatható. Ezt ma már biztosan tudjuk, miközben ugyanakkor valóban sok minden megváltozott. A költészet is, amelynek valamikor le kellett számolnia a pátosszal. Ez a markáns folyamat, amely véleménye szerint a kilencvenes években következett be a magyar költészetben, hatással lehetett az ő verseire is.

Beszélgetőtársa arról kérdezte a szerzőt: a kötet címéből arra következtethetünk, hogy leszámolt bizonyos illúziókkal? Ginsberg nem az ő generációja – válaszolta Markó –, jóval korábbi nemzedék vezéregyénisége, de a könyv címadó verse kamaszkori nosztalgiát is magába rejt. Az ő kamaszkora a ’60-as évek második felére esett, és az, amit Ginsbergék képviseltek, akkor ért ide, akkor ért be az irodalomban a nagy lázadó nemzedék által elindított áramlat. Az 1968-as események is a legfogékonyabb életkorban érintették meg. ’68-ban Romániában is élt egy olyan illúzió az irodalomban, a kultúrában, sőt még politikai, társadalmi asszociációként is, hogy a világon lehet változtatni. Persze hamar kiderült, már a 70-es évek elején, hogy nem lehet. Hasonló illúziók születtek az 1989-es rendszerváltozás után is. Azt hittük, hogy a demokrácia Romániában is felépíthető, és nagyon szilárd lesz. Ma már kijelenthető, hogy ez nem olyan egyszerű. De talán a felnőttkori illúzióvesztés mégsem lesz olyan nagy, mint amilyent 1968 után kamaszként megéltek. Tény viszont, hogy a költészet mai szkepszise abból is adódik, hogy ’89 után mindannyian egy hatalmas esélyt kaptunk a változásra, és úgy tűnik, nem tudtuk kellőképpen kihasználni.

Nyilván érdekesek, izgalmasak az ilyen nyilvános eszmecserék, jó dolog önvallomásos dialógusok révén alkotói műhelytitkokba betekinteni, de még jobb a könyvvel, a versekkel csendes helyen magunkra maradni és úgy elegyedni párbeszédbe a költővel. Előzetesen az sem árt, ha tudjuk a kötetről azt, amivel a kiadói ajánlás igyekszik felkelteni az olvasói érdeklődést: „Markó Béla verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül.”