Hétköznapi történet
Iksz úr – nevezzük így, mert igazi nevét jobbnak láttam nem firtatni – egy lakótelepi vendéglőben várakozott. Az egyik asztalnál üldögélt egymagában, onnan mérte fel a többnyire üres teret. Csak akkor emelkedett fel, és sétált ráérősen a pulthoz, amikor páran már felsorakoztak az ételkínálat előtt. Ő azonban nem társult a napi menüt vagy másféle ebédet választók népesnek nem mondható társaságához, inkább a pénztárgép közelében foglalt „hadiállást”, és tovább várta a megfelelő pillanatot. Régimódi, barna kalapot és hasonló árnyalatú, térdig érő kabátot viselt, a nyakánál elővillant krémszínű nyakkendője. Idejétmúltan is elegánsnak tűnt, vagy legalábbis érződött ezirányú igyekezete.
– Hölgyem, megzavarhatom egy percre? – fordult hirtelen az előttem állóhoz. – Vagy esetleg többre? – futott át furcsa mosoly az arcán.
A megszólított, harmincévesnél többet nem mutató fiatalasszony meglepetten nézett a férfira.
– Mit csinál szilveszterkor? – szegezte neki máris a kérdést a kalapos gavallér, aki becslésem szerint jó ideje túl volt már az ötvenedik évbúcsúztatón.
– Miért érdekli ez magát? – kapott észbe a meglepetéstől pár percig megszólalni sem tudó nő.
– Mert én kegyedet látásból ismerem. Mindig egyedül jön-megy, soha egy férj vagy egy gyerek maga mellett… Gondolom, szilveszterre sincs társasága, és én örömmel ajánlkozom…
A fiatalasszony kikérte magának a tolakodást, és igyekezett minél hamarabb távozni a csomagba kért ennivalóval, közben a kiszolgálónő régi ismerősként fordult a deresedő Don Juanhoz.
– Meddig próbálkozik még mindenkivel? Inkább tegyen fel egy hirdetést az internetre – javasolta barátságosan.
– Én az ilyesmiben nem bízom, nem az én világom – vágta rá azonnal a férfi. – Annyi csaló kering a „számítógépeken”, azokra nekem nincs szükségem. Egy igazi, tiszta szívű asszonyka kellene, akinek mindent megadhatnék, meleg otthont, jólétet, mi kell még? Annak idején a feleségemet is az utcán ismertem meg, a buszmegállóban. Megszólítottam, elbeszélgettünk, és másnapra már elhívtam moziba. Akkoriban még így ment, nyíltabbak, bizakodóbbak voltak az emberek. Szép életünk volt együtt, csak a rendszerváltás után kiment „Magyarba”, és ott is maradt. Mentem volna utána én is, de nem akarta. Pedig amíg együtt voltunk, nem volt olyan kérése, amit ne próbáltam volna teljesíteni. Gyerekünk nem született, úgyhogy csak tengtem-lengtem magamban.
– Azóta nem volt senkije? – fűzte tovább a szót a kiszolgálónő, aki mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy még állunk páran a sorban.
– Volt, persze hogy volt, de valahogy mind felszívódtak – sóhajtotta el magát Iksz úr. – Mintha mindenkinek csak „átmeneti megoldás” lettem volna. Egy időben társkereső hirdetést is feltettem az újságba – mivel a beszélgetés románul zajlott, feltételeztem, hogy nem a miénkbe –, és arra válaszolgattak is rendszeresen az érdeklődők. Elhiszi, ha mondom, hogy főleg huszonéves, egyedülálló édesanyák? Velük, szegénykékkel nem foglalkoztam, mert egyértelmű volt, hogy a „csomagból”, amit kínálok, csak a lakás kell, én nem annyira. De sohasem lehet elég elővigyázatos az ember. Egy korombeli hölggyel csak megjártam, de még hogy! Pedig vele szép románcnak indult, úgy tűnt, egészen egy hullámhosszon vagyunk. Már együtt éltünk, amikor bevallotta, hogy nagyon el van adósodva, „kamatosok” üldözik, és kérlelt, hogy vegyünk fel bankkölcsönt a lakásomra. Sajnáltam a drágát, de nemet mondtam. Másnap összepakolta a holmiját – és egy-két kisebb értéktárgyamat –, aztán szépen elslisszolt. Ezek után nagy reményeket már nem kergetek, csak szeretném jól érezni magam, legalább az év utolsó napján.
A kiszolgálónő együttérzően nézett a kalapos törzsvendégre, aztán hirtelen engem is észrevett. Számítottam rá, hogy a fiatalasszonnyal nemrég lejátszódott jelenet hamarosan velem is megismétlődik, és nem csalódtam. Ugyanazokat a kérdéseket intézte felém az őszülő gavallér, mint az előttem állóhoz, és újra elutasító választ kapott. Azt azonban nem firtattam, miért érdekli, hol szilveszterezek. Miért is firtattam volna, hiszen tudtam a választ, és amilyen ellenszenvesen tolakodónak tűnt korábbi próbálkozásánál, annyira elesettnek éreztem most, a – valós vagy fiktív – háttértörténet ismeretében. Szinte mindegy, hogy tényleg az életéből mutatott-e meg töredékeket, vagy az egészet csak hirtelen kitalálta – villant át rajtam távozóban. Hiszen ő is ahhoz az arctalan, láthatatlan tömeghez tartozik, amelynek az ünnep nem más, mint felhangosított, tömény magány.
