A festészet presztízsét kellene megemelni

Néhány hete részletesen ismertettük mellékletünkben a magyar könyvpiac egyik nagy sikerű újdonságát, Nyáry Krisztián Festői szerelmek című kötetét és a budapesti Kieselbach Galéria ehhez kapcsolt tartalmas katalógusát, a Molnos Péter szerkesztette Festők, múzsák, szerelmek című albumát. Tudósítottunk arról a hatalmas érdeklődésről is, ami a galéria könyvhöz társított, rendkívül szép, novemberi kiállítását övezte a magyar fővárosban. A tárlat vége felé kértünk interjút az egész akció kezdeményezőjétől, Kieselbach Tamástól, a galéria vezetőjétől, aki a téli aukciójuk előkészítése teljében is szakított időt a beszélgetésre. Alább közöljük az interjút.

– Számítottak ekkora érdeklődésre?

– Számoltunk a sikerrel, de ekkorával mi sem. A festészetnek akartunk sikert szerezni, ezért csináltuk a kiállítást. És ezért fogtam össze Nyáry Krisztiánnal, Molnos Péterrel, hogy a magyar festészetre olyan figyelmet tudjunk irányítani, ami szerintem jár neki, de nem kapja meg. 

– Könyv keltette fel hirtelen a figyelmet a festők, a festészet iránt. Irodalmi siker vetült át a képzőművészetre?

– Igen, én felelősnek érzem magam a festészetért, és úgy gondoltam, hogy Nyáry Krisztián magyar írókról írt nagy sikerű könyve olyan előzmény, amely a festőkre vonatkoztatva is sikerrel folytatható. Négy évvel ezelőtt kerestem meg Krisztiánt, hogy hozzunk össze egy ilyen kötetet. Volt egy találkozás, egy ebéd, amely akkor valahogy nem kapott lendületet. Négy év teltével jelentkezett, hogy ő a saját könyvét megírta, kész van. Azt egészítettük ki Molnos Péter könyvével, ami tulajdonképp a kiállításhoz készült katalógus. Megrendeztük a tárlatot, amely alkalom arra is, hogy a kötetben szerepelő művészek alkotásai életben is tanulmányozhatók, megtekinthetők legyenek. Visszakanyarodva a kérdés lényegéhez, ki kell jelentenem, hogy szerintem a festészet saját maga sajnos nem tudja kivívni azt a figyelmet, amit megérdemelne. Ezért is kértem az említettek segítségét. Kell a verbalitás, az emberek a beszédet, a szót, az írást sokkal jobban tudják értelmezni, könnyebben tudnak szöveg segítségével benyitni egy világba, mint csak a látvánnyal, vizualitással. Ebben kaphat segítséget az ember az irodalomtól. Kértem már segítséget a zenétől is, csináltam könyvet a magyar zene és a képzőművészet kapcsolatáról, a zenevilág hírnevét híva a magyar festészethez. 

– Köztudomású, hogy ön a magyar festészet egyik legjobb ismerője, rengeteg kiállítást rendezett, fontos könyveket jelentetett meg. A festők munkásságának ezt a megközelítését, ahol a nő van előtérben, mindeddig nem próbálta ki?

– De igen. Nem ilyen formában, ahogy most Nyáry Krisztián megtette az életutak egymás mellé sorolásával. Én az életutat, történelmet egyben kezelem. A magánélet zajlik, szerencsés esetben érzelem van benne, annak a hullámzását sokan megéljük. Környezetünkben, szeretteinknél is jelen van. És mindenkinek kapcsolódási lehetőség az irodalom is. Ha Tolsztojt olvassuk, akkor is tulajdonképp magunkat látjuk. Ez nagyon jó azonosulási lehetőség. De a magánélet mellett mindig ott van a szélesebb történés, a történelem is. A magyar festészet megismeréséhez ennek a történelmi háttérnek az ismeretére is szükség van. Persze a személyes alkotói életek elmesélése sem hiányozhat. Ha valakit csak a szerelmi szál érdekel, az se baj, megtalálja, de a történelemről is minél többet tudnunk kellene. Ön például Marosvásárhelyről jött erre a beszélgetésre. Mi itt élünk ebben a galériában, nagy szenvedéllyel dolgozunk, és normálisnak tekintem, hogy itt van a barátom, kollégám, Máthé Ferenc, akivel együtt nyitottuk a galériát. Ő Marosvásárhelyen született, de Budapesten él, több más kollégám is Erdélyből származik. Egy szomszédos országból. Mások pestiek vagy magyarországi vidéki származásúak. Ha ezt valakinek elmondom Amerikában, nem érti. Nekünk normális. Ott született, átjött, most itt van. De csak ebben a villanásban annyi történelem van, ami sok mindenre adhat magyarázatot. Magyarázat lehet arra például, hogy mi itt miért nem ismertük a magyar festészet Nagybányán készült műalkotásait, miért nem ismertük azokat, akik ott maradtak és ott alkottak, vagy itt alkottak, de a műveiket ott őrizték. 1989 után kezdtük megismerni igazából a nagybányai művésztelep és a neós generáció alkotásait. Azokat, amik a húszas, harmincas, negyvenes években készültek, és még mindig nincsenek teljesen integrálódva a magyar festészet történetébe. Vagy szólhatnék egy másik irányú eltávolodásról is, azokról, akik innen emigráltak és mentek el nyugatra. És a Felvidékről még nem is beszéltünk, meg sok minden egyébről. De ahhoz, hogy a magyar festészetről beszéljünk, el kell mondanunk az életek történetét, azt, hogy a történelmi traumák következményeként azok miképpen alakultak. Első világháború, tanácsköztársaság, Trianon, emigráció és sorolhatnám tovább. A magánéletek szála, annak az izgalma, olvasási felülete arra is megadja a lehetőséget, hogy egy személyes sorsban a történelmi háttér is kibontakozzon. Ez a könyv tehát nem csak szerelmi történetek sora, az oldalakon ott van az ország történelme is. Csak sajnos ezt még mi se ismerjük.

– Elkerülhetetlenül szóba került Erdély. Ön szerint a magyar festészet tekintetében vannak-e ott még felfedezni való, lappangó értékek?

– Szerintem mindenhol vannak. Erdélyben is, Dél-Amerikában is. Figyelembe véve, hogy mennyire szétszóródott a magyar festészet termése, mindenhol fogunk találni ismeretlen értékeket. Persze, van ahol többet fogunk találni, és Erdélyben még mindig sok minden lehet, amiről nincs tudomásunk. Rengeteg dolog jött át ’89–’90 után, ezres, sőt tízezres számot is mondhatunk. Ez tökéletesen megváltoztatta a magyar festészet azon részét, amelyről korábban nem tudtunk. Nemrég a Nemzeti Galériában rendezett nagy erdélyi kiállítás kapcsán fel is merült, hogy azt a sokrétű, színes jelenséget érdemes-e nekünk együtt tárgyalni a magyar festészettel. Dilemma az is a magyar művészettörténet-írásban, hogy magyarországi vagy magyar festészetről beszélünk-e. És hogy a magyarországi művészettörténetben a régi Nagy-Magyarország melyik részét tekintjük a kutatás alapjának. Elméleti dolgok ezek, az a véleményem, hogy az egészet egyben érdemes kezelni. Különben szerintem az is kincs, ha valamit, amit már eddig is ismertünk, másképp láttatunk. Én ezzel úgy vagyok, hogy sokszor egy igazán jelentős, jól kifutott kép megváltoztatja a véleményemet egy emberről. Pittner Olivérre gondolok például, akinek az életművét respektálom, illetve két-három képét egy nagyobb összefüggésbe illesztettem. Azért, hogy ezek a kiemelkedő kvalitású teljesítmények ott szerepeljenek a nagy panorámában, hiszen ezek fontosak. És visszakanyarodva oda, hogy fölfedezhetünk-e még erdélyi nagy és kisebb alkotóktól is olyan jelentős műveket, amelyek alkalmasak arra, hogy a festőt nagyobb összefüggésben képviseljék, és ezzel ezt a szálat is befonjuk a magyar festészet nagy szövetébe, szerintem sok van. Nagy tartozásom a Nagy István-életmű megfelelő pozicionálása, régóta dolgozom rajta. Ő erdélyi magyar festőként az összmagyar festészet kiválósága, és meggyőződésem, hogy az életműve az európai festészet legnagyobb teljesítményei közé tartozik.

– Nem hinném, hogy ezt így mindenki kimondja.

– Ki kell mondani, és nem azért, mert annyira beleszédülök a magyar képekbe, hogy elbódítom magamat, és nem látom a fától az erdőt, vagy a jelentős teljesítménytől a világ még nagyobb teljesítményeit. Elmondhatom, mert sok mindent láttam, kevesen tudtak annyit utazni, annyi múzeumot és képet nézni, mint ami nekem megadatott, van összehasonlítási alapom. Ebben az összefüggésben Nagy Istvánnak a jelentősége óriási, az egyik legjelentősebb, amit a magyar festészet létrehozott. Ennek az illő helyére tétele még előttünk van.

– Visszatérve a beszélgetésünk fő témájához, a könyvekhez és a kiállításhoz: vajon ez, hogy általuk a festők magánélete közelebb kerül a közönséghez, a magyar festészet iránti érdeklődést is növeli, fenntartja? Vagy a nagy kíváncsiság csak pillanatnyi fellángolásnak tekinthető?

– Hogy hosszabb távon fenntartja-e, azt biztosan nem tudhatom, de hogyha jól csináltuk, ha jók a könyvek és a kiállítás is az, akkor reményeim szerint az élmény megmarad. Folytatjuk ezt a munkát, és szeretném remélni, hogy az ezekkel kapcsolatos élmények mindenkit megérintenek. A festészet, a könyvekben típusokra lebontott karaktertörténet sok embert megfoghat. Sokan azonosulhatnak ezekkel a sorsokkal. Ha igazán élvezetes kiadványokkal, lektűrrel, krimivel versenyeztetjük ezt a kötetet, akkor is vezető pozícióban találjuk. Az eladási listák is ezt bizonyítják. Nyáry Krisztián könyve megelőzi a Harry Pottert, mert élvezetes olvasni, nem lehet letenni. És ha ezt a festészet vonatkozásában is megérzi, megéli valaki, a szándékunkat elértük.

– A világ nagy művészegyéniségeiről, szerelmeiről sok filmet láthattunk, könyvekben is gyakran olvashattunk erről, színdarabok is szóltak róluk. A magyar festők magánélete nagyon ritkán ihletett ilyen alkotásokat. Mi lehet az oka?

– Én úgy látom, hogy nálunk maga a festészet nem volt az érdeklődés fókuszában. Emiatt nem is érdekelt senkit a festők magánélete. Pedig nagyon érdekes. Nyáry Krisztián könyve sokakat megdöbbentett. Pedig ha belegondolunk, Ady, Juhász Gyula és más írók, költők magánéletét a tankönyvek is érintették. Ady és Léda szenvedélyes viszonya, majd a fiatal múzsa megérkezése a tantervbe is bekerült. Csinszka személye különben lehetővé teszi, hogy áttérjünk az irodalomból a festészetre. A piktúrában az magánéleti dolgokat pár mondattal elintézték. Egyfajta szemérmesség mutatkozott ilyen téren. Valamiféle pozitivista, tényekre szorítkozó megközelítés uralkodott, iskolákról, akadémiákról szóló unalmas előadások taglalták a festészetet. Sok ilyen könyvet olvastam. Ezeket a szövegeket szerettem volna mindig is élővé tenni. A nálunk kiadott kötetekben, az aukciós katalógusok jelentős képeihez írt tanulmányokban volt tetten érhető a festői magánéletet érintő téma és az a szemlélet, ami ezt izgalmassá teheti. Igazából arról van szó, hogy van egy kép, aminek az érdekességét és fantasztikumát én átélem, és azt szeretném, hogy más is átélje ugyanezt. És hogy lehetne mások érdeklődését is felkelteni az iránt a tárgy iránt? Nyáry Krisztián könyvéről már beszéltünk, Molnos Péter katalógusa ezen továbblép, több festőt emel be. És ebben az első könyvben, mert reméljük, hogy lesz még hasonló, az volt a fontos, hogy a benne előforduló névre az emberek ismerősként tudjanak gondolni. Ugyanakkor próbáltuk a mintázatot színesíteni. Például Sher-Gilnek a személyében, akit nem ismert a művészettörténész-szakma sem. Ez talán az utóbbi öt évben változott valamit. Furcsa, mert a magyar festők közül ő volt a legismertebb a világon. Ő ugyanakkor az indiai modernitásnak is a leghíresebb és legrangosabb festője volt. És nálunk nagyon sokan a létezéséről se tudtak. Ez sajnos némiképp a magyar festészetet is modellezi, vannak dolgok, jelenségek, amikről tudomást se akar venni a szakma. Amrita Sher-Gil is így járt. Az édesanyja magyar, az édesapja indiai volt. E távoli kultúrák keveredése egymaga elég arra, hogy valaki annyira izgalmas legyen a világon, Indiában, de akár Londonban is, hogy képeiért ma dollármilliókat fizessenek. Igazi nagy tehetség volt, fiatalon, 28 évesen halt meg. A világ csodálta amiatt, hogy hozzáért Indiához. Akkor, amikor ezt csinálta, ez még újdonságnak számított, ő volt az első, aki az indiai témát bevitte a nyugati művészetbe. Itt pedig, kevés kivételtől eltekintve, nem hallott róla senki. Sajnos, a magyar művészet általános helyzete is ilyen: tele van értékekkel, amik a köztudatból kimaradnak. Kinek kellene az ilyesmit elmondania? India és London elmondja, Magyarországon hallgatnak róla. És a magyar festészet ügyéről kinek kellene beszélnie? Csakis nekünk, hiszen mindenki a saját ügyét, értékeit mutatja föl, azt kell felkarolnia. Visszatérve Nagy Istvánra, őt ki futtatja be? Kulturális befuttatásra gondoljunk! Az, hogy a műtárgypiacon van-e ennek következménye, fontos, de nem annyira. Az a fontos, hogy úgy tekintsünk rá, mint olyan szinten levő alkotó emberre, aki óriás. A tisztasága és különleges, sajátos vizualitása, a képi világ, amit teremtett, egyedülálló. Ugyanilyen egyedüli módon tömör és drámai. De nem is könnyen érthető, nem adja meg magát egykönnyen. Még a vizualitás legmagasabb szintjéről érkezők is rácsodálkozhatnak erre. Nagy István székelyföldi származású, erdélyi, de itt élt, Magyarországon, lakott a mai Szerbia területén is. Hogy is van ez? Nem fejtették ki eléggé. A festészete pedig nem is túl behízelgő. Sher-Gilt semmibe veszik. Ha a világon eladják a képét hárommillió dollárért, akkor egy kicsit felkapják a fejüket, hogy mi történt. Magyarországon van Nagy István, és nincs semmi reakció. Mi emelhetnénk föl. Ezt csak mi tehetnénk meg. Alacsonyan van a festészetünk presztízse, ezt kéne megemelni. Minden segítség számít ebben. A magánéleti szál adott, a világon ezt mindenki használja. Nézik, hogy Shakespeare-nek milyen volt a szerelmi élete, nézik a nagy költők szerelmi vívódásait, izgalmassá válik a történelmi személyiségek magánélete, Kossuthnak a levelezése, amely sokáig hozzáférhetetlen volt, s most kiderült, hogy volt egy öregkori szerelme, ettől emberibbé, hozzánk közelebb állóvá vált. Én a könyv előszavában jeleztem, hogy ha József Attila egészen privát, intim sorai az asszociációs naplóból, a Szabad ötletek jegyzékéből megjelennek, annál semmi nem lehet személyesebb. Az az igazi meztelenség, ami ott van! Esendőségében ez nem ártott József Attilának, ellenkezőleg, segítette a befogadását, igazi megértését. Ezzel a publikációval is többek lettünk. Ezen a területen, amin én vagyok, a magyar festészet terén a cél az, hogy ezeket a bejárási lehetőségeket megadjuk. S ha ez szerelmi szál, ám legyen.

– Önnek ezen a kiállításon voltak preferenciái festők, festmények tekintetében?

– Az ember mindig ráhangolódik valamire, valamikre. Ha képekben gondolkodom, Ferenczy Károly festészetét nagyon nagyra tartom, s itt van két képe: a főfalon levő nagy kép, A patakparton, ami a villódzásával, erejével, a felület gazdagságával bűvöl el. A realitás, tehát a látott látvány és annak foltrendszerekkel történt megidézése olyan elementárisan átütő, olyan vizuális ütés, hogy az világszínvonal. Mellette két munka a Vörös fal címet viseli. A jobb oldali az egyik legszebb festmény, ami a magyar műkereskedelemben az utóbbi húsz évben megfordult. Nagybányán készült a házuk kertjében. Egyfajta nyugalom és egy gyönyörű, mély, érett és artisztikus zengés van benne. Az élet csendes szépségeinek olyan izgalmas, az izgalmat a nyugalommal együtt bemutató műve, hogy az egyik kedvencem. Egyébként vannak a kiállításon olyan képek, amelyeket régóta ismerek, ott vannak a sajátjaim is, ezért aztán azok érdekesebbek, amelyek számomra is újdonságok. És ha még kellene mondanom, akkor van egy nagy kép, Galimberti Sándor St. Raphaele, amely egy nagyon szabad szellemmel, szabad lélekkel készült alkotás, amilyen pozícióban a magyar festészet nagyon ritkán volt. A festő ingázott Párizs és Budapest között. Egyfajta emelkedettség jellemzi a képet. Az, hogy ilyen lazán tudott felületekkel, festékfoltokkal látványt teremteni, különleges lelki- vagy tudatállapotot tükröz. Az a valóság, amiben szüleink éltek vagy mi is élünk, lehúz minket egy sűrűbb közegű valóságba, ami annyira sűrűvé válik, mint Nagy István festészete, amely ilyen közegellenállással ment előre, a sorsa meg jött szembe vele, és besűrűsödött minden a pasztellkrétája alatt. De ez a közeg is kincseket terem. Erdélyben is. Ezt mi naponta megmérjük itt a Kieselbach Galériában, ahol úgy raktam össze mindent, hogy bejöhessenek, áramoljanak a képek, mert abból akarjuk a kincseket megtalálni, abból szeretnénk a magunk módján újraalkotni a magyar festészetet. Sok képet vásároltunk eddig Erdélyben, sok került át ide. De hála istennek olyan is van már, ami visszamegy. Ez a tendencia az utóbbi pár évben tűnt fel. Egy-két gyűjtő, gyűjtemény tud olyan potenciállal vásárolni, amellyel visszamennek eredeti helyükre a képek. Nem nagy, inkább csak dédelgetett trend, de esetleg erősödhet a jövőben. Ez lenne a normális.

 

Kieselbach Tamás 

Közel három évtizede a magyar műtárgypiac meghatározó szereplője. A nyolcvanas évektől kezdve foglalkozik műkereskedelemmel, s miközben művészettörténészi és művészeti menedzseri diplomát, valamint igazságügyi szakértői képesítést is szerzett, alig egy évtized alatt felépítette és könyvekben publikálta a korszak legjelentősebb magyar magángyűjteményét. 52 festmény-, 3 fotó- és 12 jótékonysági aukció megrendezése mellett megszerkesztette és kiadta a magyar festészet történetét tárgyaló, valaha volt legjelentősebb összefoglaló könyvet, valamint nevéhez fűződik 36 művészeti és történelmi tárgyú kötet megjelentetése is. Az elmúlt 35 év során ő látta és tanulmányozta a legtöbb magyar festményt: a műtárgyakkal folytatott mindennapos munka, az eredetiségről és művészi értékről való folyamatos döntési szituáció révén senki máséhoz nem hasonlítható tudásanyagot sajátított el. Az egyik legjobb szemű festményszakértőnek tartják, véleményét rendszeresen kikérik a magyar gyűjtők és múzeumi szakemberek,valamint a világ vezető aukciós házai is. (www.kieselbach.hu)