Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az erdő, az erdő, az erdő bódít el, hódít már
meg csak, ha lombot hajt, hullámzik, táncol…
Omlik, dőzsöl a szélben ezeregy
ággal – vagy ring, dühöng, ázik még a nyárban,
majd a kiforrott, kiégett őszi szélben
lecsillapodva megáll és szétárad föléd lusta,
vén koronája… S neked a szemhéjad lehunyva,
de kinyitva mégis, szinte félálomban bambulsz,
hunyorogsz a sárga naphomályban: „Maradjon, maradjon
bevégezetlenül pár sor…” És a nap fénye
a kemény formákon, a lombokon, nehéz
agyadon remeg, átszitál –
„Te itt csak játszottál…” mormolod,
s vakít a világ benn,
hogy erre a szellemed (mindened...) rádöbben, a hegyek
körben oly tisztán, akár a kő, akár a puszta földre
állíttatott jászol…
Fazakas Attila