Fényút
2017-10-31 14:45:02
- Nagy Székely Ildikó
A viseltesen is elegáns, barna kalap mintha egyfolytában ellenkezett volna a körülötte levő világgal.
A viseltesen is elegáns, barna kalap mintha egyfolytában ellenkezett volna a körülötte levő világgal. Finom, úri hölgyhöz illő, apró mozdulatokkal jelezte kitartóan álláspontját, talán a múló idő, talán a mindegyre eleredő eső ellen tiltakozott. Halványkék szemek világítottak a karima alól. Olyan volt ez a tekintet, mint egy parányi égbolt, amely sosem látott még vihart jelző villámokat.
Az ócskapiac forgatagában szinte láthatatlanná vált a régi könyvek, folyóiratok, elnyűtt gyerekruhák kupaca fölött álldogáló asszony. Jellegzetes fejmozgása miatt figyeltem fel rá.
– Mi tetszik? – fordult felém bizakodóan, és akkor sem komorodott el, amikor értésére adtam, hogy nem vásárolni szeretnék.
– Szinte minden vasárnap kijövök ide árulni, kedvesem – kezdett bele történetébe. – Nem szórakozásból teszem, de nem is kényszerít rá senki. Tudja, legtöbbször a lányoméknak szeretnék segíteni. Minden bani jól jön nekik, mert nagy a család, három gyermek is van, egy középiskolás fiú és két kicsi lány. A minimálbérből pedig, amiért reggeltől estig gürcölnek, képtelenség kijönni. Kezdetben sokat vívódtam magamban, hogy szabad-e nekem az Úr pihenőnapján dolgozni, de aztán megnyugtattak a fentiek. Akkoriban hallgattam meg egy igehirdetést a szombaton gyógyító Jézusról, az olyan volt, mint a válasz a kételyeimre. A lányomék nem örülnek, hogy ócskázom, de legtöbbször meg sem mondom nekik. Csak beállítok hozzájuk egy szatyor finomsággal, elcsenem a villanyszámlát a hűtő tetejéről, és kifizetem. De most nem értük jöttem, hanem magamért.
Fürkészőn nézett rám, mintha ki akarta volna deríteni, hogy valóban érdekel-e a mondanivalója, aztán csendesen folytatta.
– A nővéremhez készülök világítani. Gyermekkorunkban nagyon szoros volt a kapcsolatunk, de aztán mindenki megtalálta a maga útját, férjhez mentünk, gyermeket szültünk, és közben szinte észrevétlenül távolodtunk egymástól. A nehéz pillanatokban, a válásom idején, és amikor ő is elvesztette a férjét, rövid időre újra egymás mellé sodródtunk, de igazán a betegsége éveiben kapaszkodtunk megint össze. Nálam töltötte az utolsó heteit, egész éjjeleket beszélgettünk. Aztán eljött az elválás reggele. Tavalyelőtt „költözött vissza” a nővérem a szülőfalunkba. Jó ideje készült már oda, és számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy ne teljesítsem az akaratát. Csak az a baj, hogy messze van, ritkán tudom „meglátogatni”. Autóval jó óra az út, busszal még több, ráadásul csak korán reggel indul arrafele járat. A lányoméknak nincs kocsijuk, de nem is terhelném őket a gondjaimmal. Egy kedves szomszédom ajánlkozott, hogy elvisz. Elfogadtam az ajánlatát, de kikötöttem, hogy a benzint én fizetem. Erre az utazásra „gyűjtök” most. A gyertyát, virágot már megvettem, a többi díszítőanyagot – ágakat, bogyókat – a tegnap esti sétámon szedtem össze. Ha szorgalmasan várakozom, az üzemanyag ára is meglesz.
– Mi megy a legjobban az áruból? – törtem meg a hirtelen ránk telepedő csendet.
– A gyermekruhák – derült fel beszélgetőtársam arca. – Pár darab még a lányomtól maradt, de a legtöbb sokkal újabb. Az unokáim úgy nőnek, mintha húznák őket, és a kabát, szoknya, nadrág, ami már nem jó nekik, mind hozzám vándorol. Házban lakom, több a hely nálam, mint az ő kétszobás tömbházlakásukban. A lányom nem szokott érdeklődni a holmi utóéletéről, de nekem mindig gondom van arra, hogy ne legyen nálam zsibvásár. – Huncut fény villant a szemében, aztán fázósan húzta össze magán a kabátot.
– Csak ez a reszketés ne volna – sóhajtott fel váratlanul. – Nem tudok parancsolni a kezemnek, és a fejem sem nyughat. Azt mondják, idegalapon van, pedig én sosem érzem magam idegesnek.
Hosszú szoknyás, nagydarab asszonyság állt meg a ruhahegy előtt. A vastag ujjak mohón túrtak bele a harisnyahalomba, aztán a trikókból emeltek a magasba egyet-kettőt.
– Az egészet mennyiért adná? – szögezte beszélgetőtársamnak a kérdést, aki lélegzetvételnyi ideig szóhoz sem jutott. Aztán gondolt egy merészet, és az üzemanyag árából hiányzó összeget kérte. A nagy szoknyás sokallta az árat, de méltóságán alulinak érezhette az alkudozást, mert sarkon fordult, és köszönés nélkül odébbállt. A kalapos nő derűs arccal nézett utána, csak a barna fejfedő mondott véleményt az illetlen vásárlóról. Oszladozott a piac, beszélgetőtársamnak azonban eszébe sem jutott szedelőzködni. Kihúzta magát, és szelíd bátorsággal várakozott tovább. Kalapjára, mint nyugtalan, szomjas virágra, hűvös cseppeket küldött az ég.
