Fénybe szőtt órák

Amikor sötétséghálót fon a félelem, láthatatlanná válnak a fényszilánkok. A sárpataki Ercsei (szül. Nagy) Emma elől mégsem tudtak elrejtőzni az évtizedek során. A legembertelenebb időkben is érzékelte a jóság, könyörületesség felvillanásait, ez segítette át kuláksorson, betegségen, mindenen. Gyermekkori szenvedélye, a szövés 76. esztendejében is kitölti a pihenésre szánt órákat. Ennek apropóján kerestük fel takaros otthonában. 

– Isten éltesse! – köszöntött a tiszta tekintetű, kendős, kötényes asszony, aztán kinti teendőit félbehagyva hellyel kínált az udvaron díszelgő filagóriában. 

– Édesanyám mellett tanultam szőni – simította egymáshoz a szavakat nyugodt, meleg hangján. – Kívántam, hogy én is beülhessek az osztovátába (sz. m.: szövőszék), megfoghassam a nyüstöt. Amit ő tudott, azt idővel én is elvégeztem. Faluhelyen ez fontos volt, hiszen a tizenegy-tizenkét éves leánygyermeknek már készítették a stafírungját. Én is szőttem hosszú kendőt, takarókendőt, hosszú, zsinóros kendőt, alsólepedőt, párnahuzatot, négy nyüsttel, táblásan abroszt. Nagy szükség volt gabonástároló zsákokra és tarisznyára is, akkoriban abba csomagoltak.

– Mi maradt meg leginkább a gyermekkorából?

– Összetartó, békességben élő család volt a miénk. Karácsonykor, disznótorok alkalmával eljártunk egymáshoz rokonlátogatóba. Az anyai nagyapám derűlátó ember volt, letérdelve hallgatta a Szabad Európa Rádiót, és mindig azt mondogatta: ne búsuljatok, tavaszra/őszre megváltozik a világ. 

– A nehézségekből mire emlékszik?

– Az 1950-es évvel kezdődött a rettegés. A családom kuláklistára került, apám testvérét ki is költöztették a lakásából. A mi házunkhoz virágos udvar is tartozott, az különlegesnek számított akkoriban. Át kellett adnunk az épület elülső részét, a hátsó, kicsi konyhában húztuk meg magunkat. Volt egy lelkiismeretes titkár, akit be akartak költöztetni hozzánk, az azt mondta, ha a sánc szélén kell aludnia, akkor sem foglalja el az otthonunkat. Végül, persze, került lakó. A hivatalosságok mindenünket lefoglalták, még a párnákat is, és kitűzték az árverés napját. Egy jóindulatú ismerősünk tanácsolta, hogy fizessünk a javainkért, akkor nem árverezhetik el. Úgy is tettünk.

– Kislányként hogy élte meg azt az időt?

– Mivel kulákszülők utódja nem vehetett részt a kulturális munkában, bármennyire szerettem volna, nem szavalhattam az iskolai ünnepségeken. Az üzletben tagsági könyvre lehetett vásárolni. Egyszer megtudtam, hogy harisnyát hoznak a faluba. Mivel nekem csak egy pár volt otthon, és amikor kimosták, nem volt mit felhúznom, mondtam édesanyámnak, másnap korán megyek vásárolni, hogy elsőnek érjek a boltba, nehogy elfogyjon a harisnya. De hiába álltam be másodikként a sorba, amikor a pulthoz értem, félrelökték a tagsági könyvemet. Alig tudtam visszafojtani a sírást, amikor kiléptem a boltból.

– Mikor ért véget a megaláztatások sora?

– 1957 decemberében töröltek a kuláklistáról. Azután jött a „társas”. Édesanyám lépett be, hogy apám, akinek kádár volt a mestersége, állami munkára mehessen. A faluban már volt buszjárat, így más településekre járt dolgozni, hétvégére tért csak haza. Volt Mezőzáhon, ahol kukoricatartó kasokat készített, és távolabb, Borszéken is. Ott egyszer le kellett ereszkednie egy sáncba, hogy egy forrást leszigeteljen, és miután feljött a mélyből, a sánc beomlott. A munkát irányító mérnöknő rendes volt, prémiumot adott apámnak.

– Hogyan teltek a gyermekkort követő évek?

– Akkoriban faluról nemigen mentek középiskolába a fiatalok. Otthon végeztem el az általánost, közben segítettem a házi munkákban, és a fonóba, ünnepek alkalmával a bálokba is eljártam, leánykodtam. A férjem hat évig udvarolt. Akkoriban fontos volt, hogy a 20 esztendőt ne érje meg pártában a leány, erről énekeltek is vasárnap délutánonként a legények. 1961-ben mentem férjhez. Nálunk azon az őszön kezdték el a kollektivizálást. Emlékszem, anyósom reggeltől estig sírt emiatt. Mi az urammal az állami munkát választottuk. Mindketten esti tagozaton végeztük el a szaklíceumot, leérettségiztünk. A férjem az IREM-nél helyezkedett el, én a bőrgyárban, a kesztyűrészlegen. 1977-ig dolgoztam ott. Első osztályos volt a lányunk, amikor daganatos betegséggel diagnosztizáltak. Műtét után betegnyugdíjaztak. Háromszor újult ki a betegség, de sikerült átvészelnem. A férjem derűs természetű volt, sosem hozta haza a bosszúságokat a munkából, azt hiszem, ez segített a gyógyulásban. 

– Az utóbbi években, évtizedekben mi mindent szőtt?

– Mostanában főleg szőnyegeket. Nád- és rongyszőnyegem is van, de a régi gyapjú- és mohairblúzokat is kibontogatom, nehogy beléjük költözzön a moly, és készítek belőlük mindenfélét. Gyapjúból ágyterítőt szőttem. A szobába szánt, nagyobb szőnyegeknél fekete csíkkal választom el a színeket, és mindig figyelek arra, hogy egyformán váltsák egymást, és a fonalak vékonysága is találjon.

A beszélgetés végéhez közeledve bejártuk a tavaszhangulatú, barátságos házat, amelynek minden szegletében Emma néni keze nyomát lehet felfedezni. 

– Megrendelésre szokott dolgozni? Bizonyára lenne megrendelő – vetettem fel a pontos, szép munkák láttán. 

– Csak a család számára készítek mindent – válaszolta vendéglátóm. – Megnyugtat, felfrissít, és talán majd egyszer a két lányunokám is örömét leli az átszőtt óráim ajándékaiban.