A fényarcú nyár
2015-07-01 13:09:53
- Nagy Székely Ildikó
Ha eddig még nem tette, hamarosan bizonyára rabul ejt ezernyi zöld karjával a virágléptű, fényarcú óriás.
Ha eddig még nem tette, hamarosan bizonyára rabul ejt ezernyi zöld karjával a virágléptű, fényarcú óriás. Májusban már érezni lehetett közeledtét, de amint ideért, azonnal elfordult, hetekig felhőköpenybe rejtette meleget árasztó tekintetét. Most úgy tűnik, mégsem feledkezett meg rólunk, meghódítani, elvarázsolni készül. Gyermekkoromban mindig a sötétedés óráiban érintett meg igazán, amikor sokórás víkendezés, pancsolás, homokozás után a házunk elé értünk, ahonnan illatpompában siettek kaput nyitni a fehér dohányvirágok, és amikor ugyanarról az udvarról gurulós bőrönddel először indultunk a tenger felé. Akkor, 1986 nyarán szerettem bele a hullámtestű végtelenségbe, és azóta is minden júliusban visszavágyom a partjaihoz. Sokáig nem volt lehetőség a találkozásra, de három hónapos ittléte alatt égi és földi kincseivel örökké kárpótolt a zöld karú óriás. Olyannyira, hogy a kincsekből a levélsápasztó, esős, szeles időkre is jutott. Tavaly azonban egy nyári fénykép mellett újra tengernyi kagyló és pár, hétköznapjaim közé préselt pillanat szelídítette meg a novemberi ködöket. A vonatablak előtt száguldó mezők, a reggeli fényben ébredő kikötők képe, az utolsó tengerparti hajnal ajándéka, a szemünk előtt születő nap, aztán a hazatérés derűje, az augusztus végi lebegés, a nyármarasztaló külső-belső forgatag… Távozásakor mindig magamhoz ölelném, rabul ejteném a fényarcút. De azzal varázsporától fosztanám meg, mint egy tenyérbe zárt pillangót. Ezért kell majd elengedni, ha indulnia kell. Csak így tud újra hírt adni magáról színtelen, hűvös napokon. Csak így surranhat be hozzánk a jégpillájú ablakokon át.
