Feltétel nélküli szeretet

Láttam, ahogy az elkeseredetten ugató kutya percek alatt megszelídült a keze között. Elismeréssel néztem, ahogy féloldalára dőlt ékszerteknősünkről azonnal megállapította, hogy tüdőgyulladása van, s meg is gyógyította.

Fotó: L. Zsolt

Láttam, ahogy az elkeseredetten ugató kutya percek alatt megszelídült a keze között. Elismeréssel néztem, ahogy féloldalára dőlt ékszerteknősünkről azonnal megállapította, hogy tüdőgyulladása van, s meg is gyógyította. Szívesen hallgatom meghívottait, akik a buddhizmus érdekes és tanulságos világába kalauzolnak el, vagy a Himalájában levő zanglai palotaerőd (ahol Csoma Sándor tibeti-angol szótárát szerkesztette) önkéntesekkel végzett megmentéséről tudósítanak. Amikor kisfiúsan derűs mosolyát szerettem volna megörökíteni, a visszajátszott fényképről mintha egy bölcs öreg szerzetes tekintett volna rám. Hány ember lakik dr. Bob Miklós állatorvosban? – gondolkoztam el lélek és fény furcsa játéka nyomán.

Kutyák és indulatok

– Szinte minden gyermek szereti az állatokat. Milyen indíttatás kellett ahhoz, hogy ez a vonzalom a szakma választásáig kitartson?

– A természetet szeretem elsősorban, s mivel annak részét képezik az állatok, közel éreztem magam hozzájuk. Ha bajban levő állattal találkoztam az utcán, gondolkodás nélkül segíteni akartam rajta. 12 éves lehettem, amikor édesapám beleegyezett, hogy testvéremmel egy fajkutyát vásároljunk, pénzt is adott, de nem eleget, abban a reménykedve, hogy azért az összegért úgysem jutunk hozzá. Túljártunk az eszén, s a nagymamámtól kapott kiegészítéssel megvásároltunk egy német juhászkutya kölyköt. Sokat foglalkoztunk, játszottunk vele, majd az egész család megszerette. Spitz annyira fegyelmezett volt, hogy az iskolába is magammal vihettem, órák alatt mozdulatlanul ült, szünetben pedig szórakoztatta a diákságot. Úgy megtanítottuk nyomozni, hogy a rendőrség is kölcsönkérte, hogy tolvajt fogjanak vele. Nehezen gyógyuló ekcémája láttán döntöttem el, hogy állatorvos leszek, s minden beteg kutyát meggyógyítok – emlékezik vissza dr. Bob Miklós, majd elmondja, hogyan szaporodott 14-re az állomány, amelyet a somostetői kertjükben tartottak.

– A kutyákon kívül volt hörcsögöm, tengerimalacom, sok halam, skorpióm, papagájom, gyíkom... – sorolja.

– Iskolásként hogyan tudtál ennyi állatot gondozni? Mikor maradt időd a tanulásra?

– Mindennap sötétedésig a kutyákkal foglalkoztunk. Rengeteg négyesem volt, de évharmad végére megtanultam tízesre a leckéket, hogy ne buktassanak meg. Amit nagyon szerettem, azt könnyen megtanultam – teszi hozzá. Majd elmeséli, hogy csintalan, verekedős gyermekként, aki a gyengébbik oldalán az igazságért akart megküzdeni, minden iskolából eltanácsolták, ahol megfordult. Édesapjához és testvéréhez hasonlóan rajzból és szobrászatból is tehetségesnek tartották, de egy osztályverekedés miatt a művészeti iskolából is mennie kellett. A mezőgazdasági szakközépiskolában az egész állattenyésztés szakos XI. osztályt fel akarták számolni, holott végzés után közülük jutottak be a legtöbben egyetemre.

– Békés, nyugodt, derűs embernek ismertelek meg. Az iskoláskori indulatok mikor csitultak el benned?

– Az állatorvosi egyetemen változtam meg 180 fokban. A tanári kar utolsó nagy egyéniségei még tanítottak, s negyed-ötödéves koromra kezdett felhígulni az oktatói közösség. Ötödévesen a kommunista diákszövetségtől (ASC) utolsó figyelmeztetést kaptam (korábban a pionírszervezetből és a KISZ-ből is eltanácsoltak), mert nem jártam azokra az órákra, amelyeket fölöslegesnek tartottam.

A bosszú jó sebésszé tett

– Változást említettél, de nonkonformizmusod csak kibújt a zsákból.

– Egy idétlen kommunista szlogen hallatán hangosan elnevettem magam, s a dékán megígérte, hogy eltanácsolnak az egyetemről. Ami csak azért nem történt meg, mert szerette az ajándékot. Jó kedélyű fiatalemberként, akit minden társaságban szívesen láttak, be akartak szervezni besúgónak. Mivel nem álltam kötélnek, erőszakkal, fenyegetőzéssel próbálkoztak. A bosszú része volt, hogy hiába tudtam kiválóan az anyagot, nyolcszor álltam sebészeti vizsgára, de végül ennek köszönhetem, hogy jó sebész lettem. A bosszúállás az államvizsga- dolgozatom elbírálásakor is tartott, s így esélyem sem volt, hogy Erdélyben maradjak. Egy Mangalia melletti farmon lettem az egyedüli állatorvos, ahol sok ezer haszonállatot neveltek, s a tatár nemzetiségű polgármester volt a farm főnöke. Nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem az emberekről, s a felajánlott „bizniszeket” volt erőm visszautasítani. 1989 májusától októberig dolgoztam a farmon, távozásomkor a munkások megsirattak. A rendszerváltás után Magyarországra mentem szerencsét próbálni. Versenyvizsgával jutottam be a Phylaxia kutatóközpontba, s állatorvosként egyre gyakrabban hívtak módosabb családokhoz, mert gyorsan gyógyultak az általam kezelt kutyák, macskák. Bár jó nevű állatorvos-kollégám felajánlotta a hamarosan megnyíló legkorszerűbb állatkórház belgyógyász- és infektológus orvosi állását, hazajöttem Marosvásárhelyre.

–Mi vonzott haza?

– A honvágy abból a világból, amit nem éreztem a magaménak. 1991 végén a nagyposta mellett nyitottam meg a Déry bár nevű első dzsessz-blues kocsmát Vásárhelyen. Ott ismertem meg az elsőéves színészhallgató Fülöp Erzsébetet (Bözsét), aki később a feleségem lett.

Megszerveztük az első kutyakiállítást

– Miért nem állatorvosi rendelőt nyitottál?

– Akkoriban még nem volt arra lehetőség. 2004-ben megkértek, hogy segítsek a kutyatartók csőd szélén álló egyesületének, amelynek alelnökségét azzal a feltétellel fogadtam el, ha az egyik helyiségben berendezhetem az egyesület rendelőjét. Egy év alatt közel 400-ra nőtt a tagok száma. 2006-ban Lokodi Zsolttal, a jelenlegi elnökkel megszerveztük az első nemzetközi kutyakiállítást Marosvásárhelyen. Megalapítottuk a magyar ázsiai pásztorkutyaklubot, amelynek az elnökévé választottak, s Kolozsváron megszerveztem az első romániai klubexpót, Lokodi Zsolt pedig az első terrier-tacskó kiállítást. 2007-ben lemondtam az alelnöki tisztségről, s a szüleim – akik időközben falura költöztek – Vihar utcai házában megnyitottam az állatorvosi rendelőmet.

– Mit éreznek meg benned az állatok, hogy annyira a kezed alá szelídülnek?

– Nagyon szeretem a kutyákat. Az elsővel egy ágyban aludtam, játszani is vele mentem, s amikor megnőttem, megvárt a diszkó, a bár előtt. Egyszer kicsit spiccesen elfelejtettem szólítani, s amikor otthonról visszamentem, még mindig várt. Egyetemista voltam, amikor szívinfarktusban elpusztult. Két hétig nem jött ki szó a számon.

A gondoskodást nem kell túlzásba vinni

– Az emberek néha jobban kötődnek a kutyájukhoz, mint némely embertársukhoz.

– Igen, mert az állatból feltétel nélkül árad a szeretet. Ha megveri, megszidja, ha rosszul bánik vele az ember, akkor is szereti a gazdáját. Ha durva hozzá, elhúzódik, de amikor kedvesen szólítja, elfelejt mindent, és teljes nyitottsággal fordul feléje. Valószínűnek tartom, hogy sokan azért szeretik az állatokat, mert gyakran vannak konfliktusban az emberekkel, ami az állattal való kapcsolatban nem történik meg. Sokan emberi tulajdonságokkal ruházzák fel az állatokat, s egyesek túlzásba viszik a gondviselésüket, ami egészségi szempontból nem válik az állatok előnyére. Az elkényeztetett kutyának mindig problémája lesz az immunrendszerével, gyakran betegszik meg. Akárcsak az ember. Ha nem kap szeretetet, kihat az egész életére, ha túl sok szeretetet kap, az is megviseli.

– Kik és miért tartanak állatot? Hogyan lehetne a gazdikat csoportosítani?

– Régebben státusszimbólum volt a kutya, de manapság annyira el vannak anyátlanodva az emberek, olyan kevés idejük van egymásra, hogy a hűséges társat keresik az állatban, amit jó dolognak tartok.

– Visszatérve az emberi dolgokra, említetted, hogy a Vártemplomban konfirmáltál. Hogyan kerültél kapcsolatba a buddhizmussal?

– Bár édesapám vallása után reformátusnak kereszteltek, nagymamámmal gyermekkoromban a barátok templomába jártam, s otthon rendszeresen imádkoztunk. Egyetemistaként akarva-akaratlanul betévedtem a Szent Mihály-templomba, ahol Szent Mihály szobrával jól elbeszélgettem, de a misét mesterkéltnek éreztem. Másodéves hallgatóként egy hathajóga könyv került a kezembe, s rendszeresen jógázni kezdtem. Éveken át karatézni és cselgáncsozni jártam, reggelente órák előtt tíz kilométert szaladtam, a filozófusokat olvastam, s egyre jobban érdekelt a spiritualitás.

A betegségtől a buddhizmusig

– Korábban mesélted, hogy volt egy furcsa villámcsapás az életedben.

– 37 éves voltam, jól működött a magánrendelőm, 24 órából 36-ot dolgoztam, s 365 napból talán ötön nem műtöttem. Éjjel-nappal válaszoltam, ha hívtak, s amikor egy kis időm akadt, horgászni mentem, ami 1993-tól valósággal szenvedélyemmé vált. Kiváló erőnlétben nem szenvedtem semmilyen függőségtől, jó volt a párkapcsolatom, mégis úgy éreztem, hogy valami nincsen rendben. Zavart a sok konfliktushelyzet, az érdekek ütközése, s figyelni kezdtem, honnan ered az emberekben a rosszindulat, holott a tudatukat kitöltő romboló érzelmek helyett a jóság, a segítőkészség, a jóakarat kellene vezérelje őket. Szerettem volna megérteni, hogy ez a világ miért működik annyira fonákul.

2006-ban egy reggel rosszul lettem, annyira, hogy majdnem lebénultam. Kórházba vittek, majd később minden eszközzel kivizsgáltak, de kisebb bántalmakon kívül nem találtak semmi komolyabb betegséget. Rendszeresen fájt a fejem, fogyott az erőm, s már alig tudtam a végtagjaim megemelni. Öt hónap után olyanná váltam, mint egy bábu, amikor a régen ígért segítség valósággá vált.

– Hol találtad meg a „csodaorvost”?

– Kolozsváron egy furcsa kinézetű, kopaszra nyírt férfi fogadott. Elmondtam a panaszomat, majd szólt, hogy hunyjam be a szemem. Nem ért hozzám, csak hallottam, ahogy veszi a levegőt. Megnyugtatott, hogy tudja, mi a baj, s bár furcsa dolgot fogok érezni, ne ijedjek meg, le is ülhetek, ha akarok. Miközben tovább hallgattam a lélegzését, azt éreztem, mintha belülről szétszednének. Le kellett ülnöm, olyan sokkos állapotba kerültem, majd biztatott, hogy mozgassam meg a kezem-lábam. Kicsit még fájt a fejem, aztán az is elmúlt. Kolozsvárról már én vezettem haza a kocsit. Két hét múlva mentem vissza ellenőrzésre, s kérésemre, hogy orvosként tudni szeretném, mi történt velem, megjegyezte, hogy energetikai probléma volt, amit megoldott. Elmondta, hogy 18 éve gyakorolja a buddhizmust, sokat meditál, amire engem is megtanított. Időnként eljártam hozzá, magyarázott, s hatására Buddha tanait kezdtem olvasni, ami az érdeklődésemet teljesen lekötötte. Nagyon erős vágy élt bennem, hogy megismerjem ezt a számomra teljesen idegen világot.

– Különös élményed volt Dél-Franciaországban is. Hogyan jutottál el oda?

– Barátomat, aki Amerikából jött haza, meglepte az érdeklődésem, ő ugyanis már régebben foglalkozott a tibeti buddhizmussal. Szólt, hogy jön egy kiváló mester Nepálból, a nyigma vonal vezetője, aki kilencnapos tanítást és beavatásokat ad Franciaország déli részén. Szenzációs élmény lenne, azonban neki vissza kell mennie Amerikába – mondta, majd érdekes módon az utolsó pillanatban minden akadály elhárult. Budapestről kölcsönautóval, kezdés előtt egy negyedórával érkeztünk meg a helyszínre. Ahogy parkolás után egy ösvényen elindultunk fölfele, mintha megtisztult volna a levegő, a fák színe szinte megtízszereződött, soha nem érzett illat vett körül, s egy szinte kínos örömérzet hatalmasodott el bennem. Velünk szemben akkor értek a dombra a lámák, s ahogy észrevettek, eltűnt az érzés, ami még sokáig hatással volt rám. Bár akkor még nem értettem meg mindent a tanítás alatt, maga a jelenlét is fogalmakkal ki nem fejezhető élményt nyújtott. Teljesült az a kívánságom is, hogy a mestertől „menedéket vegyek”, ami azt jelenti, hogy egy nagyon tiszta állandó tudatáramlat részesévé válik az ember. Ez nagy előnyökkel, de nagy felelősségvállalással jár. A mesterrel való találkozás megpecsételte életem hátralevő részét. Amikor kijöttem a sátorból, tiszta, nyugodt békesség volt bennem, szinte nem is éreztem a testem. A mesterrel való találkozáson jelen levő ripocsé, aki ma is a tanítóm, áldásokat, magyarázatot, könyvet adott. Nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy ez velem megtörtént. 2007-től teljesen elmélyültem a buddhista tanításokban, amelyek valamennyi keresztény tanítást tartalmaznak.

Keresztény buddhista

– Ezek után hit szempontjából minek vallod ma magad?

– Azt szoktam mondani, hogy keresztény buddhista vagyok, mert Jézus tanításait is jobban megértettem, s ezáltal gazdagabb lettem. Egyfajta életstílussá változott ez a szemléletmód, ami minden értékrendet felborított bennem. Rájöttem, hogy mennyire összevissza, szétszórtan éltem korábban, s megtanultam, hogy semmilyen tanítást nem szabad készpénznek venni. Buddha is arra biztatta a tanítványait, hogy amit mond, és amit tapasztalnak, vizsgálják meg, alkossanak egy szintézist, s azzal dolgozzanak.

– Miben lettél más?

– Nem lettem más, csak a szemléletmódom változott: ma már jobban értékelek mindent, s a rálátásom és a belátásom mélyült el az emberekkel és az állatokkal való kapcsolatomban is. Ha a szemem sarkából ránézek egy kutyára, tudom, hogy mi a baja. Sokkal tisztább tudattal és lelkiismerettel tudok az emberekkel beszélni, s ezáltal tárgyilagosabbá váltam.

– Honnan ered az optimizmusod?

– Gyermekkorom óta derűs, nonkonformista, érzékeny vagyok. Az előző életünkben összegyűjtött érdemek határozzák meg az életünket. Mégis, ha valakit erre figyelmeztetnék az utcán, biztosan kinevetnének.

– Mit csinálsz a legszívesebben?

– Most már szemlélni szeretek, és fontosnak tartom őrizni az éberséget.

– Mit szeretnél elérni?

– A legnemesebbet, ami létezhet. Tökéletességre vinni azt a tudatállapotot, amely minden lénynek a javára válik.