Felszállás előtt

Lindánál nem volt alkalmazkodóbb lány az osztályban. Két év alatt egyedül neki nem került fekete pont az üzenőfüzetébe, és bár nem tartozott az első tanulók közé, lelkesedésben, szorgalomban valamennyi osztálytársát lepipálta. A családjában mindenki magyarul beszélt, ő mégis szívesebben szólalt meg románul.

– Óvodás koromban román csoportba írattak a szüleim, hogy majd könnyebben boldoguljak az életben. Az iskolában is román tagozatra jártam eddig – magyarázta, miközben egy kockás papírra furcsa, csavaros formákat rajzolt.

– És most? Magyar osztályban kezdted a harmadikot? – kérdeztem

– Pillanatnyilag nem járok iskolába – emelte rám komoly barna tekintetét. – Anyukámék még a tavasszal kimentek Angliába dolgozni, mi a testvéreimmel mamámmal maradtunk. De ő most minket is kivisz, már megvettük a repülőjegyet, pár nap múlva indulunk. Én meg a bátyám ott kezdjük majd a tanévet. A kistestvérünk pedig majd ott jár óvodába.

– Neked akkor tovább tartott a nyári vakáció. Örültél?

– Nem annyira. Jó lett volna találkozni az osztálytársaimmal. Meg az évnyitókat amúgy is szeretem. Olyankor mindenki ünneplőbe öltözik, még nem kell tanulni, de azért együtt lehetünk a barátnőkkel. Mindenesetre, mielőtt elmegyek, meglátogatom a volt osztályomat, elköszönök tőlük. Süteményt és üdítőt is viszek nekik.

– De azért várod az utazást?

– Hát persze. Anyukámék elmesélték, hogy vettek egy háromszobás házat, és a testvérek közül nekem lesz a legnagyobb szobám. Rózsaszínűre festették. Az is érdekes lesz, hogy az új iskolámban átugorhatok egy osztályt, egyből a negyediket kezdem.

– Miért?

– A harmadikban nem volt hely.

– Jól tudsz angolul?

– Hát, tudogatok. Amikor a bátyám nincs otthon, szoktam játszani a számítógépén. Sok angol szót felszedtem így az internetről. De azt mondják, amikor külföldön élsz, könnyebben rád ragad az ország nyelve. Igaz, nem ismerkedem könnyen, de biztos találok majd egy-két lányt, aki kedvesebb. 

– Úgy van, hogy végleg kint maradtok?

– Nem tudom. Mindenesetre, ha hazajövünk, már nem térek vissza a régi iskolámba. Ott nem lesz hely, mert addig felvesznek helyettem mást.

– Melyik iskolába jártál?

– A Művészeti Líceumba. Azt hiszem, azért sikerült a felvételim, mert vicces voltam a vizsgán. Kezdetben minden könnyen is ment, a tavaly azonban már nem élveztem annyira az iskolát. A hegedűórák miatt. A sok gyakorlástól nagyon fájtak az ujjaim.

– Gondoltál arra, hogy mi lennél felnőtt korodban?

– A kereskedelemben dolgoznék a legszívesebben. Van egy játékkasszagépem, ha egyedül vagyok otthon, legszívesebben azzal szórakozom. De amikor az öcsém is ott van, inkább nem veszem elő, akkor összevissza nyomogatja a gombokat, és szétdobálja a játékpénzeket... Fodrászszalont is nyitnék a házunkban, abból is jönne egy kis pénz. Három gyereket szeretnék, egy ikerpárt, persze lányokat és egy fiút. Az udvaron pedig nyulakat és tyúkokat tartanék.

– Hogy készülsz a nagy útra, mit viszel magaddal?

– A papagájomat, sajnos, itthon kell hagynom, rá majd a nagynéném vigyáz. A naplómat viszont mindenképpen viszem. Nem telhet úgy el nap, hogy bele ne írjam a gondolataimat és mindazt, ami történik velem. A legkedvesebb könyveimet is becsomagoltam. Az állatos történetes a kedvencem.

– Ültél már repülőn?

– Még soha. Anyumékat sem kísértük ki a repülőtérre, mert amikor ők elmentek, mi éppen iskolában voltunk. Az azelőtti este búcsúztunk el tőlük.

– Hogyan tartjátok velük a kapcsolatot?

– Az interneten, skype-on szoktunk beszélgetni. Az a jó benne, hogy közben látjuk is egymást. Sokszor képeket is küldtek nekünk azokról a helyekről, ahol szabad napjaikon kirándultak. A nyáron rövid időre haza is jöttek, az volt a vakáció legszebb hete. Én csak azért várom az utazást, hogy velük találkozhassam. Aztán, ha karácsonyra nem is, húsvétra, remélem, hazarepülünk.