A Felső-Maros mente székely népviselete (9.)

A lányok és a fiatalasszonyok régi viselete az ing – lájbisfersing – kötény volt, s az alsónemű hozzá az alsószoknya. Emellett az asszonyok – s ritkábban a lányok – egy másik polgári eredetű ruhaneműt is viseltek. Ennek alapfehérneműje a hosszú, térdet takaró ing volt háziszőttes vagy bolti gyapotanyagból, fehér színben, az anyagából kivágott 2-3 ujjnyi vállpánttal. Erre vették fel a két fehér színű, derékban ráncolt, alján stikkolással szegett gyapot alsószoknyát. A felsőruha: blúz – szoknya – kötény. A blúz mindig hosszú ujjú s magas nyakú, ritkábban pántos, gyakrabban galléros volt. Elöl gombolódott, s derékon alul 10-12 centivel lennebb ráborult a szoknyára, kötényre. Anyaga mindig azonos volt a szoknya anyagával, bolti, az évszaknak megfelelő vékony vagy vastag kelméből. Nyáron lengébb, színes, esetleg apró mintás anyagot használtak, télen az ünneplő bársonyt, tánchoz parkétot, „diftint”. Karcsúsították, hogy csinos legyen benne a nő. Az ujjakat karöltővel szabták, és mandzsettában végződtek. A fiatalok világosabb színeket használtak (lilát, kéket, zöldet), az idősebbek sötétkéket vagy feketét. Ha a templomi nagyünneplő egyszínű bársony- vagy selyemanyagból készült, fentről, a nyaktól lefele lerakások vagy zsinórdíszek futottak végig rajta. A szoknyát mindig ráncolták derékban, s aljára körbe 10 centi széles bársonyszalagot varrtak. A kötény a szoknya színéhez találó, vékonyabb anyagból, többnyire selyemből készült, s a szoknya aljánál tenyérnyivel fennebb kötötték meg. Ezt is ráncolták derékban, pántjai kiszélesedve, hátul, középen csokorra kötve, s 20-30 centire a masnitól lelógtak a szoknyán. A kötény alját dupla levarrt rakások, hajtások vagy csipkebetét, esetleg fodor díszítette, s körbevarrták keskeny csipkével. Az asszonyok ezt a ruhát is fejkendővel viselték, s adatközlőim szerint az 1950-es évekig hordták.

A menyasszonyi ruhát ritkán kölcsönözték, inkább megvarrták fehér, esetleg vajszínű kásmir vagy tükörselyem anyagból. Mindig egybeszabták, s kötény nélkül vették fel, polgári mintára. A fátyolt is készen vették, és csak fél méterrel volt hosszabb a ruhánál. A mirtuszkoszorút is megvásárolták, nemigen kölcsönözte senki. Éjfélkor, a kontyoláskor a násznagyasszonyok az új asszonyt felöltöztették a kétrészes blúz – szoknya – kötényből álló kontyolóruhába. 

A bokáig érő régi ruhákhoz a XX. század elején az asszonyok télen nagykeszkenyőt, a lányok derékban keresztbe kötött hárászkendőt vettek magukra. A ruhák rövidülésekor kabátokat kezdtek varratni a városból vett szövetanyagból. Háromnegyedes volt a hosszúsága, karcsúsítva, fazonos gallérral, bevont gombokkal, két zsebbel. „Diftinnel”, parkétanyaggal bélelték.

A nyári női cipő itt is spanglis volt, beszélnek 2-3 spangliról is az adatközlők. A téli cipő előbb a „száras cipő”, a magas fűzős cipő, majd a csizma. Előbb puha szárú, később „ezerráncú” csizmákat vettek vagy rendeltek meg az ünneplő ruhákhoz. Csizmát helyben is lehetett rendelni, vagy a piacról vették meg. 

A női csizmának 3-4 centi magas sarka volt. A díszzsebkendőt a maguk rajzolta mintára színes pamuttal hímezték ki, és csipkével szegve kézben fogva viselték.

Az 1940-es években kezdték levetni a viseletet. A lányok Marosvásárhelyen, Régenben szolgáltak, „s onnan hozták a divatot” – mondják adatközlőim.