2022. július 6., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Privát hangulatok

(Adalék Szent Ivó napjához) Ez a nyesett ág kedves csalafintaságból kerül ide, ugyanis a szerző (huncut kis öreg) szeretné minél passzentebb történetekkel betonozni a nevét a pompásan hőszigetelt olvasói tömbházakba, de mivel a lapok művelődési-irodalmi mellékleteit szerre ellehetetleníti, sőt nemesebb ügyhöz méltó pimaszsággal meg is szünteti a pénzre hajtó kalmárérdek, a még fungáló nyomtatott lapok egyre kevesebb teret nyújthatnak az alkotóknak, a jobb érzésű idősebbek pedig direkt a pályaszélre sodratják az áncugot, mondván: jusson a hely a fiataloknak… – és ezzel voltaképpen ki is írják magukat a kánonból. Nem igaz, de vigasztaló: rövidre fogott mesének nagyobb az esélye.

Az adalék ‘előzménye’ a világhálónak köszönhetően ‘lapon kívül’ és persze ingyért olvasható, hiszen a mindenmingedelem befoghatatlan, és plánekati, akkor is végtelen, amikor éppen tágul egy picit.

Az eredeti mese* pennás embere, Damján B. Sándor, akit a pajtásai Damjanicsnak becéznek, olyasféle alapon, mint a labdaszedő gyereket Micsurinnak vagy a szertáros bácsit Kennedynek, ez a fickó mesélte egyszer a kábelkorcsomában, hogy amennyi rossz italt ő megivott jelentéktelen világéletében, ahhoz kilenc elefántnak a méltóságos mája sem volna elég, amennyiben és ha tisztességesen tekintjük a dolgot magát, vagyis a környülállást.

Az alacsony asztalt ócskáról suvasztott békaülepű székeken lakták körül – a nagy tudású szerkesztő csak minden második héten mutatta magát, komoran magántársalgott egy pohár vörössel, és ha nem komoly témáról folyt a beszéd, továbblépett. Damjanicsék kajánul úgy képzelték, a folyóirat kapujához köti csontos drótszamarát pihenni, ő maga pedig késő délutánig csak szerkeszt, csak szerkeszt, csak szerkeszt. 

Holott valójában hol szerkesztett, hol írt, vagy éppen fordítva.

Főleg, főleg és főleg.

A rangidős irodalmár szinte minden házi klasszikusról tudott valamit, amit mások sohasem, adomáit élvezettel mesélte, amíg hallgatósága tisztelettel csendben maradt. Damjanics szerint voltaképpen felmérést készített, hogy tudniillik mennyire humoros az ‘eset’, mikor ‘csendül fel’ a nevetés, árad-e a siker virtuális tapsa a tekintetekből, kellően hálás-é a társaság; hát általában senki sem szólt oda, holott untig hallották már valamennyi ‘esetet’.

A láncdohányos költő, mint valami fekete tűzfal; a társasághoz illetéktelenül súrlódó önjelölt zsenipalánták (furamód csaknem mindjük már túl a krisztusi koron) az ő száraz mondatairól koppantak padlóra. Egyszer az egyik ilyen nagy hangú a saját könyvét ajánlotta megvételre (dedikálva öt lejjel drágább), és amúgy mellékesen rászólt a költőre egy cigarettért. – Ott elöl mi van? – kérdezte a költő. 

Ott? Hát ott a pult.

Az, hagyta rá a költő. – Ott kapsz cigarettát, és ha adsz még öt lejt Enikőnek, engedi, hogy dedikáld neki minden művedet.

Damjanics szeretett így elrévedni, de az enumerációt valami furcsa kornyikálás kergette el. Furcsállotta, hogy kint, a kábelkorcsoma előtt ücsörög a járdaszélen, szemben valami bankkal, és mintha frissen kelt volna át (vagy vissza) a zebrán. Mellette Sherlock-sapkás hapsi, arcán sűrű borosta bozontja, elhivatottan kurblizza a verklit, a kintornából elősiránkozó megnyomorított muzsika mégis hasonlít Sosztakovics Második keringőjére, amelynek dallamaira A párduc című film felejthetetlen jelenetében oly elbűvölően táncolt Claudia Cardinale és Alain Delon… És látni véli Burt Lancastert is Cannesben, a párducával.

Csatornát váltva szeretné látni, amikor először kóstoltak újbort Vámosgálfalván a Geret alatt, a Náci Jancsiék pincéjében, ők hárman, a legjobb barátok, ki lehetett a harmadik?, abból az alkalomból, hogy befejezték a hetedik osztályt, és a szülőknek a ‘kultúrban’ bankettet rendezett az iskola, ám a gyermekek csak kívülről leskelődhettek, hát ők bosszúból csacsira részegedtek – akkor fordult így körbe-körbe a világ, és ő akkor sem értett semmit belőle, mint ahogyan aztán olyannyiszor, például hogy miért ül a járdaszegélyen, hová lett a kintornás detektív; miért áll meg szirénázva egy mentőkocsi, s piros ruhás ifjak mi végre tapogatják és faggatják, kicsoda és mi a neve, de ő nem válaszol, semmit sem szól, keresi a kurblizó manuszt a kintorna mellől, hallgatná még, még, még a világhírű keringőt, ezt játsszátok a temetésemen is, súgja Náci Jancsinak, hetedikben már sírva vigad a magyar, belehúz a mázas csuporban fehéres bodrokat habzó karcosba...

Mielőtt teljesen elárad benne a mennyország, ismerősnek tűnik az átelleni tízemeletes egyik erkélyén valaki...

A jegyzőkönyv szerint onnan fentről nem is őt azonosította a mentőket és a szerkesztőséget riasztó hölgy, hanem... a szerzőt.

Volt egy befejezetlen balesetem, mesélte néha, korcsomán kívül, a bögrecsárdák virágkorában Damjanics – meg se haltam, meg se éltem, ha volnék is, mégsem vagyok, s ha nem volnék, előkapnak.

Rosszabb perceiben a szerző mélán elorozza a metaforát.

– Én vagyok a félig nyúzott erdélyi irodalom.

Hiába faggatja Damjanics, hogy ezt miképpen érti – sosem kap választ.