Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-05-07 14:35:17
D. Erzsébettel és kislányával, Krisztina Izabellával először tavaly nyáron egy buszmegállóban találkoztam. Akkor úgy tűnt, nincs bennük semmi különös. Az egyfolytában mosolygó, cingár leányka – akit szemmel láthatóan késői gyerekként hozott világra a fáradt arcú, szeme alatt sötét karikákat viselő nő – egészen közel jött hozzám, és mindenfélét kérdezett. Azt is, hogy hol lakom, merre indultam, van-e gyermekem. Aztán megjött a busz, amire vártam, ők nem szálltak fel... Pár hét múlva a vonatállomáson láttam újra őket. A kislány ide-oda röptette tekintetét, mint aki nem bír betelni a peronra simuló alkony fényeivel, a folyton változó bőröndök, szatyrok, utazótáskák táncával. A nő előredőlt testtel aludt mellette a repedt hátú széken. Lábainál bevásárlószatyor, üres pillepalackok őrködtek benne... Őszi reggeleken egy kövesdombi iskola környékén tűntek fel újra. Nemrég egy cukrászdában találkoztunk.
– Nem veszünk semmit. Menj hamar a vécére – hallottam az ötvenen túlinak látszó anya hangját. A kislány szó nélkül indult felfelé az emeletre. Távollétében az asztalukhoz léptem, és kértem az asszonyt, válasszon egyet a sütemények közül. Egy ideig szabadkozott, igazán nem szükséges, ismételgette, aztán mégis rámutatott egy csokoládés szeletre.
– A nénitől kaptad – nézett szigorúan gyermekére, aki szinte rávetette magát a tányérra. Erzsébet akkor ígérte meg, hogy eljön a szerkesztőségbe, és megosztja velünk a történetét. Aztán valahogy mégsem került sor erre. A Maros-parti majálisozók tömegében azonban egyszer csak újra ott volt, pár lépésnyire.
– Bevitte a nővérem a Víkendre – mondta, amikor kislánya felől érdeklődtem. Aztán mesélni kezdett.
– Perzsaszövést tanultam, de soha nem dolgoztam a szakmában. A sörgyárban kaptam állást, de egyszer nagyon megbetegedtem, ott kellett hagyjam a munkahelyemet. Azóta nemigen sikerült elhelyezkedni.
– Hány éves?
– Negyvennégy. Ez a kislány a harmadik gyermekem, még két lányom van, ők már felnőttek, családot alapítottak. A nagyállomás mellett lakunk egy garzonban az élettársammal, a kislány édesapjával. Csak sok a gond. Az élettársam egy időben sokat ivott. Neki van állandó munkahelye, de soha nem adta haza a pénzt. Én korábban egy nagyáruházban dolgoztam, de akkoriban a kislányom betegeskedett, sokat kellett hiányoznom. Ez nem tetszett a főnökömnek, így újra állás nélkül maradtam. Három éve le van vágva a gázunk, egy éve a villanyunk. Esténként gyertyát gyújtunk.
– Hogy húzták ki a telet?
– Napközben többnyire édesanyámnál
voltunk. De ott lakik nála az egyik testvérem,
ő nem nézi jó szemmel, ha anyámhoz megyünk.
– Ilyen körülmények között hogy tud a kislány iskolába járni?
– Vele is volt baj elég. Négyéves koráig egyáltalán nem tudott beszélni, féltem, hogy néma marad, aztán mégis megtanult. Most már egész jól behozta a lemaradást, de az iskola nehezen megy. Első osztályos, nemigen szeret olvasni. Pedig lenne esze.
– Az élettársa bántja önöket?
– Nem, azt nem. Csak csúnyán beszél időnként, és olyan is volt, hogy későn mentünk haza, és kizárt a házból.
– Nem próbált munkát találni?
– Próbáltam, de eddig nem volt szerencsém. Egyszer valaki felajánlotta, hogy elviszi a kislányt Dévára egy gyermekotthonba, de hogy engedjem? Mégiscsak az enyém, hogy mondjak le róla?
Tenyérnyi szürke felhők vonultak át az arcán, miközben beszélt. Amíg ott ültem, hozzá sem ért a papírtányéron sorakozó csórékolbászokhoz, melyeket egy idős ismerőse vásárolt neki, hogy május első napjának számára is igazi íze, illata legyen.