Az emberiség, ez a szerteágazó hívő-hitetlen társaság, számtalan módon próbál védekezni a felejtés ellen. Például feltalálta a kalendáriumot, hogy ne felejtse el a születésnapokat, a feleségét-férjét, a gyerekekét és az unokákét, a szülőkét, mert abból családi harag, duzzogás és végső fokon ribillió támad. A születésnapok amúgy fontosak nem csupán az egyén életében, de egy-egy országéban sem elhanyagolhatók. Sok helyütt ugyanis az uralkodó monarchia, a király vagy királynő születésnapja a nemzeti ünnep. Mikor aztán a trónutódlás bekövetkezik, akkor az alattvalóknak újabb ünnepnapot írnak elő alkotmányosan vagy diktatórikusan. Ezt kell megtartani, ilyen napra esik a várva várt munkaszünet, felvonulás, kegyelemosztás. (Ha nálunk egy centivel tovább tartott volna a Ceauşescu-diktatúra, biz’ isten január 26. lett volna a nemzeti ünnep augusztus huszonharmadika mellett, és ilyenkor kezdődött volna a farsang, a mezőgazdasági év és a falusi filmhónap stb.) Aztán a demokratikusabb vidékeken a nagy események évfordulójához kötötték az ünnepeket. Mint például a közelítő március 15-éhez.
A naptár mellett a leghatásosabbnak az emberiség történetében az írás bizonyult mint a felejtés biztos ellenszere. Mindent feljegyeztek, amint megtanultak írni a népek, az írással egyszerre született meg a cenzúra is, az ön- és a hatósági, ezt nem szabad lejegyezni, nem kellett volna, ez törlendő, hangzott el számtalan esetben. (Fejek is hullottak érte.) Megszületett a könyv, a folyóírás, majd halványulni kezdett a Gutenberg-galaxis. Az írás teljesen megváltoztatta az emberiséget: elcsendesített egyeseket, amíg körmöltek, másokat olvastán felháborított, a szerelmes levelek hatásáról regényeket lehetne mesélni, a rágalmazó/feljelentő levelekből pedig nemegyszer rabság és emberhalál származott. Feljegyezték, ki mit mondott, és azt is, amit nem mondott, csak gondolt…
A bánat csak akkor tör ki, amikor a feljegyzések olvashatatlanná válnak, és elvész az infó. Például egy neves történész hagyatéka részben menthetetlenné válik, ugyanis feljegyzései, kéziratai – a kor irónviszonyai miatt – puha grafitceruzával íródtak, és ha nem teszik át sürgősen elektronikus formába, elvész. Számos régi, törzsi, elhunyt civilizáció írását még nem sikerült megfejteni. Hiába próbálkoztak matematikai modellekkel. A rejtjel nem adta meg magát. Ha két végletet kellene megfogalmaznom, azt mondanám: a mesterségek két végén (a társadalmi munkamegosztás folytán) a kőfejtő, ill. a kódfejtő áll.
Az sem túl vidám, ha az ember elfelejti a kártya, zár kódját. Ezért könnyű kódokat adunk magunknak. Születésnapokat vagy történelmi dátumokat. A feltörhetetlen nem a betű és szám kombináció, amit a számítógépes hekker felfejthet, hanem például a szokatlan szókép, mondjuk zergepup_98.
A felejtés ellen született meg a képrögzítés, azaz a festészet, rajz, majd végül a mindent elöntő fénykép, és ezzel együtt a Facebook, a közösségi média. Az időnként felmerülő képek emlékeztetnek arra, hogy voltál Velencében vagy Alsónyékládházán, szerepeltek a gyerekek, anyuka vett egy új napernyőt, egyszer disznót, máskor mulatságos pofákat vágott a család, hogy együtt buliztatok a Nagy Színésszel, vagy ez a csaj is dobott téged. (A lehetséges változatok száma végtelen.)
Lélekkurkászok figyelmeztetnek, hogy a felejtés hasznos is lehet. Elfelejthetjük az iskolát, amit nem szerettünk, a tanárok nevét, akik pikkeltek reánk, elfelejthetjük, hogy egyszer megsértettek, és végül megbocsátunk „az ellenünk vétkezőknek”. Az angolban a felejtés és a megbocsátás közel áll egymáshoz – ’forgot’ és ’forgive’. A felejtés segít a tanulásban. Az új ismeret kitörli a korábbit, vagy csak részben, de képessé tesz az újabb befogadására, mert senki feje nem káptalan. (A szó nem a fejevesztett magyar megfelelője!)
Sőt van olyan tudomány, amelynek kiváltója maga a felejtés. Elfelejtett, elpusztított, elpusztult civilizációk, városok, föld alá bújt várak, csataterek, templomok, tengerbe süllyedt hajóhadak vagy poros irományok feltárója a régészet, a történelem. Azt kutatja, amit az emberiség nevetve/sírva, jobb esetben közömbösen maga mögött hagyott. Ebből születnek aztán a büszkeségek és balítéletek, nemzetek közötti vetélkedők, cáfolatok és legendaoszlatók, a tágasabb és kényelmesebb múlttudatok, hogy ne érezzük magunkat egyedül a teremtésben.
