Felébredni az álomból

Évenként visszatérő nagyböjti zeneélményem Tim Rice–Lloyd Webber 1970-es Jézus Krisztus szupersztárját újrahallgatni. A zene hangulata, a melódiák, harmóniák és a profi előadók átélt hangjai szinte fordítás nélkül is jelzik a darab lüktetését, a szöveg mondanivalóját, magukkal ragadnak, mintegy beemelve Jézus szenvedéstörténetébe. A napokban (újra) megnéztem a musicalből készült filmet. Mit mondjak? Meghatott, de ki is ábrándított. Nyilván egy filmadaptáció teljesen szubjektív megítélés alá esik. Lehet szeretni, de az sem baj, ha ki nem állhatom. Ízlés kérdése.

A Jézus-filmek rendezői minden korban a meghökkentésre, az újszerűségre, a szokatlanra, no meg a pénzre „utaztak”. Így viszont érthető, hogy a Szupersztár felfogásában is Jézus egy kimagasló, korszakalkotó, tabudöntögető hippi, akiben aztán csalódnak kortársai, hiszen önkéntes áldozata üresjáratnak bizonyul. Nem dönti meg a Római Birodalmat, nem hoz földi mennyországot, s még Mária Magdolna szerelmét sem viszonozza. Nem véletlen, hogy a film a kereszthalállal lezárul, ami utána következik, az legyen mindenki magánügye. 

Azóta is rendszeresen felbukkan a népszerű vád, miszerint tanítványai ellopták holttestét, s csak idő kérdése, mikor találják meg. Persze minden nemzedékben, immár kétezer év óta kerül egy jámbor, ostoba, szolgálatos ateista, aki korrektségből is szükségesnek tartja, hogy „leleplezze a titkot”, és megtalálja az elveszett holttestet. Ahogyan nemrég a bulvármédia vaskos szalagcímmel közölte: megtalálták Jézus sírját! Holott a sír sosem volt elveszve, csak történetesen húsvét hajnala óta üres…

A film végén Júdás fehér ruhában mintegy megismétli a film elején elhangzott vádakat: Jézus bukott sztár, ígéretével becsapta rajongóit. Ő is azért adta fel mesterét. Maradt belőle egy szép, giccses történet. Lejátszottuk a szerepet, felpakoljuk a hóbelevancot, s mehetünk haza…

Valóban? Ennyi a Jézus-történet? Hiába a tavasz sokat ígérő megújulása, a báránybégetés és a földből kikelt mag szárba szökkenése? Akinek ezen a szinten, a felszínen „mozog” a hite, annak valóban ennyi. És hány köztük az anyakönyvezett hívő keresztény…? Nos?

Az evangéliumok beszámolója szerint Jézus, néhány héttel a zsidó húsvét előtt, feltámasztotta Lázárt. Direkt késlekedett, amikor barátjának beteg hírét hozták. Azt mondta: barátunk, Lázár elaludt. Megyek, felköltöm.

Jairus leányánál is annyit mondott a megijedt hozzátartozóknak: nem halt meg, csak alszik. Erre kinevették.

Az ősbűn óta életünk olyan, mint egy álom. Átalusszuk életünk jó egyharmadát. Egy hetven-éves ember kb. 23 évet alszik életében. Még ha ez nem is olyan rossz álom. Olykor altatókkal, máskor holtfáradtan, hogy majd frissen ébredjünk. És hozzávehetjük ehhez még kisebb-nagyobb halálainkat, meghalásainkat: elszakadni a gyermekkortól, elengedni be nem teljesült vágyainkat, kibújni „atombiztos” szellemi-lelki bunkereinkből, feladni öröknek hitt céljainkat, illúzióinkat, ábrándjainkat, megkeményedve a csalódások miatt. Ezekből fel kell ébrednünk. De úgy is összeér a halál az élettel, már most, hogy igazi vágyaink, álmaink folyton hajtanak előre, csak az Isten, az isteni, az örök, a végérvényes, a teljesség elégít ki. Ezek pedig átlépik a halál küszöbét. Már gyerekkortól a keresztségben kóstolót kapunk a megváltásból, az isteni természetből, hogy egyre inkább tudatosodjék: aki Jézus Krisztusban hisz, még ha meg is halt, élni fog. Aki meghalt is, nem halt meg örökre.

Mert Krisztus feltámadt. Azért üres a sírja. Nem azért, mert holttestét ellopták, nem azért, mert becsapta híveit, nem azért, mert nem törölte el a szenvedést és a halált. Ellenkezőleg: magára vette, és átalakította annak értelmét. Ezért Jézus messze meghalad minden vallásalapítót, minden ideológiát és politikai-társadalmi berendezkedést, mely a földi paradicsomot célozza meg.

A keresztény ember nem elégszik meg kevesebbel, mint Vele. Valóban feltámadt! – valljuk mi is diadalittasan. Ez számunkra meggyőződés. Tapasztalat. Visszaigazolást nyerünk róla az isteni jelzésekből, a szeretet mindent legyőző erejéből, a kegyelem túláradó mértékéből. Egyszóval azokból az istenélményekből, amelyek ezt megerősítik, táplálják, és amelyek hitelt adnak annak az igazságnak. Melyet nem laboratóriumi vizsgálatokkal próbálnak bebizonyítani. Hisz nem is lehet, mert túlmutatnak a földi kereteken.

Életünk nem más, mint töretlen előrehaladás az örök húsvét felé, ahol a Bárány már fehér ruhában várja a megdicsőültek táborát, kezükben pálmaággal. Nem a sötétben botorkálunk, nemcsak magunkra vagy pénzünkre vagyunk utalva, hanem az örök halál sötétségét legyőzve ránk virradt az örök világosság. Látjuk az utat magunk előtt. Érezzük a hívást, az ösztönzést, kegyelmének hátszelét és bátorítását. A saját gyengeségeink, bűneink, halálraszántságunk ellenére, azokon átlendülve teljesíti be örök életre szökellő vágyunkat a feltámadt Úr. Számunkra Ő a húsvét lényege. A többi csak pozdorja, giccs, merő népieskedés, feslett farmernadrág. 

Krisztus véres arca a legszebb arc, mert a szenvedésben dicsőült meg, s vált szerethetővé. Legyőzte a halált, hogy mi élhessünk. Hozsanna a magasságban! Alleluja! Örvendezzünk, Krisztus Jézus feltámadt!