2024. november 30., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A fegyverkovács beszéde

– Családi nevén Kiss, de felvette szülőfaluja nevét, így lett Irinyi. Hol van Iriny, meséljen bővebben szülőfalujáról.
– Iriny Szatmár megye északnyugati részén fekszik, az Érmelléken, 51 kilométerre a megyeszékhelytől. Az eddig ismert legrégebbi írásos feljegyzés 1239-ben tesz említést róla. Majdnem színmagyar település. Az irinyiek földművelők voltak, az Ér lecsapolása előtt néhány családnak a halászat és a csíkászat adott megélhetést. Gyermekkoromban csak elemi iskolája volt a falunak, így az ötödik osztályt már Nagykárolyban kezdtem. Amíg a tanév tartott, ott is laktam, előbb bentlakásban, később albérletben. Otthon a családommal csak a vakációs hetekben, hónapokban éltem. Elég sokáig éreztem magam szerencsétlennek, elesettnek. A tanulás nagyjából jól ment, így a nyomasztó érzés megszűnt. A hetedik osztály elvégzése után írattak be a líceumba. Itt kerültem jó barátságba Budaházi Jóskával, aki később geológiát végzett Bukarestben, miközben a Steauánál vívott. Az ország egyik legjobb kardvívója volt.
– Maradjunk még az irinyi iskolánál. Ki volt a tanítója, egykori játszótársai?
– Az irinyi iskolában Gindele Vilma, majd Altfatter Ilona és Nagy Albert tanított. Valamennyiükre szeretettel és hálával gondolok. Legtöbbet Farkas Pistával és Varga Bélával játszottam. Legkedvesebb játékunk a csürközés volt. Ezt bottal játszottuk; a csürök egy kihegyezett végű fadarab volt, amit egy lejtősen lefektetett deszka végéről kellett elütni. Két csapat játszotta. A benti ütötte el a csürköt, lehetőleg úgy, hogy a kintiek ne tudják marékba kapni, mert akinek az ütését elkapták, az egy játékból kimaradt. Amikor esett az eső, pitykéztünk vagy faltöveztünk. Mindkettőhöz pénzérme kellett, a zsebeim örökké tele voltak 25 banisokkal. Ez játékeszköz s ugyanakkor egységnyi nyeremény is volt. Ha érmékkel nem játszhattunk – mert esett vagy sár volt –, akkor hosszú mogyoró- vagy fűzfavesszőket vágtunk, s ezekkel tetejeztünk. A játék abból állt, hogy a lenyesett vessző hegyére sárgolyót tapasztottunk, a vesszőt hirtelen a magasba emelve úgy hajítottuk el a golyót, hogy az átrepüljön a legmagasabb akácfa csúcsán. Kedveltem a játékot, de nem annyira, mint a csürközést. Az esős, sáros idő másik kényszerű játéka a hupuzás volt. A hupu sűrű sárból gyúrt, köcsögszerű játékedény volt. Elkészülte után nagy erővel földhöz csaptuk, s ekkor nagyot szólt. Minél nagyobb volt az ürege, annál erősebb hangot adott ki. Pitykézésnél mindenki egyforma pénzérmével játszott. A játék lebonyolításához egy nagyobb deszkafelület kellett. A játékkezdő azon volt, hogy a deszkához csapott érmét minél messzebbre röptesse. Erre azért volt szükség, hogy az őt követő játékosok érméje egykönnyen ne kerülhessen az övé közelébe. Miután mindenki ütött, az a játékos, akinek az érméje a legmesszebb repült, összegyűjtötte a pénzt, az érméket a magasba dobta, s miután azok aláhulltak, kezdődhetett a fricskázás. A fricskázónak az volt a célja, hogy a játékos az egyik általa kiválasztott érmét fricskázással egy másikhoz pöccintse. Amennyiben sikerült, folytatta a játékot mindaddig, amíg pöccintése nyomán egyik érme a másikhoz nem koccant. Ha nem történt meg, egy másik versenyző folytatta a játékot, s ez így ment mindaddig, amíg az érmék el nem fogytak. A fentiekben leírtakon kívül természetesen olyan közismert játékok is napirenden voltak, mint a bújócska, kergetőzés, kint a bárány, bent a farkas, elvesztettem zsebkendőmet…
– Milyen emléke van a nagykárolyi iskoláról és az ottani tanárokról?
– Amikor Nagykárolyba kerültem, családiasnak, barátinak éreztem az iskola hangulatát. Tanáraim közül megemlítem Hermann Imrét, Fényi Istvánt, aki a középiskolában volt a magyartanárom. Szépen, értelmesen beszélt, nagyszerű vázlatokat írt a táblára. Egy ideig nem tudtuk, hogy költő is. Igaz, első kötete, a Tavaszi szőlővessző akkor még nem jelent meg; a kötet megjelenésekor én már kolozsvári egyetemista voltam. Vakációkban néha meglátogattam nagykárolyi otthonában, felesége, Piri néni, tem-
peramentumos asszonyság volt. Osztályfőnököm Mille János volt, akit Jancsi bácsinak szólítottunk. Ezt ő kérte: „engem ne tanárelvtársozzatok!” Jancsi bácsi sok mindenen ment át; több évet töltött orosz fogságban, hazatérése után kötött első házassága rövid időn belül felbomlott. Ezután vette nőül Magdi nénit. Szépen, láthatóan boldogan éltek, két gyerekük volt. Úgy gondolom, hányatottsága és bölcs embersége tette olyanná, amilyennek megismertem. Mikor a hetediket befejeztem, a Nagykárolyi Vegyes Magyar Középiskolában folytattam. Legnagyobb örömömre Jancsi bácsi lett az osztályfőnököm. A természetrajzot Bartók Pál tanította, aki derűs arcú, mosolygó ember volt, türelme pedig végtelen. Akkor sem lett indulatos, ha valaki nem tudta a leckét. Ilyenkor rendszerint így adott hangot rosszallásának: „Fiam/jányom, nem írom be a négyest, de ha holnap se tudsz, akkor hármast kapsz! A kutya rúgjon ódalba!” Benedek Zoltán – Benzolnak emlegettük egymás közt – egészen más alkat volt. Energikus, eleven mozgású. Földrajzot és geológiát tanított. Következetes, céltudatos tanár volt. Az Érmellék című kötetét ma is őrzöm. Jó humorú ember volt, ha a leadott lecke témája lehetőséget kínált valamely szellemes megjegyzésre, nem hagyta ki a lehetőséget. Úgy tudom, hogy nyugdíjazása után is Nagykárolyban él.
– 1965-ben bejutott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Miért választotta ezt a szakot?
– Azért felvételiztem magyar szakra, hogy megfelelő képzést kapjak „irodalmi ténykedésem” további gyakorlásához… 
– Úgy érzi, megkapta azt, amire vágyott?
– Teljes mértékben. Én úgy gondolom, hogy életem során Kolozsváron kaptam a legtöbbet.
– Milyen volt a kolozsvári öt esztendő? 
– A Kolozsváron eltöltött évek életem későbbi alakulását is döntő erővel befolyásolták. Kiváló emberekkel, alkotókkal ismerkedtem meg. Közülük Fodor Sándorhoz és Kányádi Sándorhoz fűzött szoros kapcsolat. Mindketten a Napsugár című gyermeklapnál dolgoztak. A szerkesztőség közel volt akkori bentlakásunkhoz, s Vári Attila barátommal – aki az egyetemen két évig volt évfolyamtársam – naponta tiszteletünket tettük ott. Kenéz Ferenc egy évvel járt felettünk, de ő még diplomázás előtt otthagyta az egyetemet, s elszegődött a Munkásélethez. A lap Bukarestben jelent meg, ott volt a szerkesztősége, de Kenéz Kolozsváron maradt, onnan tudósított, míg át nem telepedett Budapestre. Sok verset írt – nem mindegyikért voltam oda. Szondy György szintén évfolyamtársam volt. Ő elég ritkán közölt.
– Egyetemi tanárai közül ki gyakorolt maradandó hatást szakmai életére?
– Hálás szeretettel gondolok Jancsó Elemérre, Szigeti Józsefre, Antal Árpádra, Gálffy Mózesre és Csetri Elekre. Az első három irodalomtörténész, Gálffy nyelvész, Csetri pedig történész volt.
– Hol debütált, s később hol jelentek meg versei?
– Középiskolás koromban jelent meg első versem a Bányavidéki Fáklyában. Miután Kolozsvárra kerültem, az Utunk, az Igaz Szó, az Ifjúmunkás, az Előre, az Echinox és később a Hármashatár is közölt tőlem. A Hármashatár Szatmár megye (Románia), Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (Magyarország) és Kárpátalja íróinak, költőinek a közös kiadású havi folyóirata volt. Megjelenését Kőszeghy Elemérrel ötöltük ki Szatmárcsekén. Elemér Munkácsról jött, az ott megjelenő Kárpáti Igaz Szó c. napilap főszerkesztője volt, jómagam pedig a Szatmári Friss Újság főszerkesztő-helyettese. Még ott Csekén mellénk szegődött Marik Sándor, az akkor Nyíregyházán megjelenő Kelet-Magyarország című napilap főszerkesztő-helyettese. Hármunk ténykedése nyomán, 1993-ban megjelent a három régió közös kiadványaként a Hármashatár című havilap. A folyóirat megjelenése körüli bábáskodás nem volt könnyű. A magam munkájának végzésében Baranyai Attila volt a segítőm. A Szatmár megyei szerzők kéziratait magam gondoztam s juttattam el Nyíregyházára, ahol a lapot nyomtatták. Ha jól emlékszem, a lap kétévi megjelenés után szűnt meg. Feltámasztására a későbbiekben már nem gondoltunk...
– Abban az évben, amikor Ön elvégezte az egyetemet (1971), egy verskötetet is letett az olvasók asztalára: A fegyverkovács beszéde. Miért a Dacia adta ki, s nem a Forrás sorozatban jelent meg a Kriterionnál?
– A Dacia Könyvkiadó Kolozsváron működött. Jancsik Pál kiadói szerkesztő ajánlotta fel hármunknak (Adrian Popescu, Bernd Kolf és jómagam), hogy első kötetünket közöljük a Daciánál. A kiadó által ismertetett szerződéstervezet kikötéseit mindnyájan elfogadhatónak tartottuk; a szerződés megköttetett. A Forrás sorozatban való megjelenéstől tudatosan tartottam távol magam. Az okok részletezése, a fentiek ismeretében, számomra feleslegesnek tűnik.
– A kötet egyik legszebb verse az Újra beszéd, amit a kiadó a kötet hátsó borítóján is közölt, fényképével együtt. Ebből idézek:„Én jobb fejűnek hittelek téged,/ talán mert féltem a magamramaradástól?/ Most már úgyis mindegy./ Ha nem vagy hol lenned kell,/ nem kereslek máshol”. Lehet-e tudni közel fél évszázaddal a megjelenés után, hogy kinek szólt ez a vers?
– Minden virtuális olvasónak.
– Hol kezdte pályáját, milyen iskolaközösségben oktatta a magyar nyelv szépségeire a gyerekeket?
– Soha nem tanárkodtam. Igaz ugyan, hogy képzettségem szerint magyar szakos tanár lennék, a kálmándi iskolába kaptam kinevezést, de sem ott, sem máshol nem tanítottam, ugyanis a Brassói Lapok „kikért” a tanügyből. A lapnál ismerkedtem meg Lendvay Évával, aki a versrovatot vezette. Mondhatni baráti viszonyban voltam vele. Ő tősgyökeres brassói volt, sokat segített abban, hogy a várost és környékét megismerjem.
– Először, amikor helyet foglalt a szerkesztői asztalnál, Önt nem úgy fogadták, mint egykoron Ady nagyváradi lapjának friss újságíróját – Tudnod kell, hogy ennél az asztalnál ült és alkotott Ady Endre –, mintegy jelezve az elvárásokat? 
– Első munkahelyemen, a Brassói Lapoknál nem volt ilyen, a Szatmári Hírlapnál viszont igen. Amikor a számomra kijelölt íróasztalt megmutatták, jött az intelem is: „Ez a Csiszár László asztala volt, úgy becsüld meg!” Az asztal mellől a legközelebbi kocsmába vitt az utunk.
– A keveset publikáló költőktől általában megkérdem: miért közöl ilyen keveset, úgy érzi, hogy kiírta magát?
– Nem érzem úgy, hogy kiírtam volna magam. Soha nem voltam termékeny költő, s mostanság is ritkán írok (jobbára gyermekverseket). Nem tudnám pontosan megmondani, hogy legutóbb mikor írtam verset – pedig nem régen lehetett...
– Meséljen családjáról, gyerekeiről.
– Első feleségemmel, Annamáriával húsz évig éltünk házasságban. Ő zenetanárnő, nyugdíjaztatása után Nagymarosra költözött, s ott él jelenleg is. Gyerekeink Szatmáron születtek, Réka 1971-ben, Tamás 1978-ban. Mindketten Szatmárnémetiben érettségiztek. Érettségi után Réka a budapesti Eötvös 
Loránd Tudományegyetem szociológia karára felvételizett. Ezután telepedett át Magyarországra, kisvállalkozóként az üzleti életben keresi boldogulását. Tamás orvos lett, diplomáját a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemen szerezte. Budapesten telepedett le, egy informatikai cégnél dolgozik. Máriával, mostani feleségemmel 26 éve élünk házastársakként. Jól megvagyunk, békés szeretetben élünk. Ő gyógyszerész, nyugdíjas, de még tanít egy magyar nyelvű gyógyszerész- és orvosiasszisztens-képző technikumban. Rékával is, Tamással is jó viszonyban van.
– Min dolgozik jelenleg, gondolt-e arra, hogy összes versét megjelentesse egy kötetben? 
– Megpróbálom begyűjteni az eddigi termést, összes verseim kiadásának gondolata engem is foglalkoztat…

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató