Farsangi lakodalmas játékok Marosszéken

A népi színjátékok egyik típusa az emberi élet fordulóinak szokásait – leggyakrabban a lakodalmat vagy a temetést – jeleníti meg álesküvő, illetve temetési paródia formájában. Ezekre a színjátékokra csak nemrégiben terelődött a néprajzkutatók figyelme. 

A közelmúltig a farsang az új párok egybekelésének, a lakodalmaknak hagyományos, sőt kötelező időszaka volt. Marosszéken a megjátszott lakodalom, az álesküvő színjáték is a farsangi időszakhoz kapcsolódott, annak hagyománykörébe tartozott. A farsangon kívül nem szokás, nem illik, sőt nem szabad sem fonóban, sem egyéb társas összejövetelen, sem házról házra járva tréfás lakodalmat, álesküvői színjátékot rögtönözni. 

A lakodalmasokat, mint minden farsangi alakoskodó csapatot, bekéreztették az előadás színhelyére, bár a házbeliek általában tudták, hogy érkeznek. A bekéreztető meglett férfiember, ő kísérte, s ha kellett, védelmezte a maszkurákat. A farsangi színjáték az ő bejelentésével és helykérésével kezdődött. Utána megjelentek az ajtóban: a menyasszony és vőlegény, az új párok, a násznép, a lakodalom, az esküvő, vagy ahogyan a játékot és szereplőit nevezik az illető közösségben. 

A marosszéki lakodalmas játékok kötetlenebb változatait a teljes farsangi időszakban – tehát vízkereszttől hamvazószerdáig – többször előadhatták. A helyszín az estéli fonó, vagy az egyéb munkaalkalom, vagy társas összejövetel volt. Gyakran megtörtént, hogy egy-egy fonó népe öltözött lakodalmasnak, és járta végig a többi fonót. Az elmúlt évtizedekben barátokból, ismerősi körökből álló társaságok keresték fel egymást, és ezt többfelé napjainkban is gyakorolják. A szereplők kiválasztásában nincsen kötöttség, házasemberek és asszonyok éppúgy részt vehettek a játékban, mint a nem házas legények és leányok. A női szerepeket általában férfiak, a férfiakét nők alakítják. 

A játékok egyik csoportjában a szereplők – menyasszony, vőlegény, vőfély, koszorúsleány, nyüszőleány, esetleg örömanya, örömapa – nem beszélnek, nem szabad beszélniük. Az utánzandó alakoknak megfelelően öltöznek, valamiféle (rendszerint házilag készített) álarcuk is van. Az öltözetnek, az álarcnak viszont olyannak kell lennie, hogy ne ismerjék meg az alakoskodót. Ezenkívül a játék résztvevői mozgásukkal, gesztusaikkal is rejtik kilétüket, vagyis úgy kell járniuk, táncolniuk, hogy a nézők ne ismerjék meg őket. A nézők viszont sokféleképpen próbálják megközelíteni és felismerni a maszkurákat. A színjáték komikuma ebből a kettősségből fakad. A rövid ideig tartó jelenet rendszerint abból áll, hogy a házbeliek – miután szemrevételezték és megcsudálták őket – megtáncoltatják a lakodalmasokat, eljárják a menyasszonytáncot, vagy fordítva, a maszkurák kérik táncra a házbelieket. Ezzel vége is a jelenetnek, a bekéreztető megköszöni a helyet, és mennek tovább. Íme néhány változat. 

Szabédon a játék neve új párok. „A vőlegény nagy, magas fehérnép, a menyasszony kicsi, sovány legény szokott lenni. Citorával egyet táncoltak, és mentek is tovább.” Nyárádköszvényesen is egy táncból állott a lakodalmas jelenet. A vőlegénynek öltözött leány priccsesnadrágot vagy harisnyát húzott magára. Szentgericén a tánc után a násznép bemutatkozik, felhajtják csipke álarcukat. 

Gyulakután a farsangi játékokat batykózásnak nevezik, a játék résztvevőit pedig batykóknak. Az egyik legkedveltebb batykózás a lakodalmi sereg. A menyasszonyon hosszú, fehér ruha, hosszú a befont haja is, kezén kesztyű, ölében menyasszonyi csokor, szemén fekete szemüveg. Domborodó hasa jelzi, hogy megkésett a lakodalom, útban már a baba. A lakodalmi sereg látványa egészében parodisztikus, mint ahogy az a „szövegkönyve” is. A fonóbeliek először itt is szemrevételezik a batykókat, azután az asszonyok sorra vagy kórusban verselnek nekik. Ezalatt a batykóknak nem szabad megszólalniuk vagy hangosan kacagniuk, de valamiképpen kifejezésre juttathatják – testmozdulatokkal, néma kacagással –, hogy tetszik-e vagy nem a verselés. Egy példa a szelídebbek közül: „A menyasszony liliom,/ Az eleje cimbalom,/ Egész éjjel pengetik,/ Hajnal felé felverik,/ Ujjujjujujujujú!” Ezekben a változatokban a komoly lakodalom egyik, a hagyomány által szabályozott, de önmagában komi-kus és parodisztikus mozzanatát, a csujjogatást, más szóval rikoltozást veszik át, és rendezik szókimondó, szabadszájú farsangi paródiává. A fonó népe, az álöltözet nélküli nézősereg aktív szereplő, tudásuktól, játékkedvüktől, versbeli találékonyságuktól függ a jelenet sikere. 

A farsangi lakodalmas játékok másik csoportjában az álesküvő szereplői beszélhetnek, sőt, ők adnak elő szöveges jelenetet. Ezek a változatok újabb szereplővel bővülnek: a pappal. Az álpap összeesketi az ifjú párt. „Az esketésben a pap mindent visszájára mondott, ferde mondókákkal esketett” (Nyárádgálfalva). A Gálfalvával szomszédos Szentháromságon a násznép jelenete szintén a valóságos lakodalom komikus utánzásából állott: „Papnak egy legény öltözött. A menyasszony is legény volt, én leányként a vőlegény. A pap esketett össze, de mind csúnyákat mondott belé. Megesketlek téged… Összekötlek a szekérkötő lánccal… Menyasszony, kurva ne légy, mert megcsípi a p… a légy!” Nyárádszentlászlón a násznép jelenetében Löködi Danit és Tarcsafalvi Amálit adják össze, sok találó, az életből ellesett, jól fűszerezett megjegyzéssel. 

Mezőfelében az utóbbi évtizedekben a művelődési otthonban adták elő a farsangi játékokat. A farsang utolsó szombatján bált rendezett a fiatalság, és a bál előtt – a terem közepén, a közönségtől körülvéve – adták elő a legkedveltebb játékokat. Ezek közé tartozik a lakodalom is. Szereplői: a pap, a menyasszony, a vőlegény, vőfély, a koszorúsleány, a násznagy, a násznagyné. A lakodalom paródia jellege a jelképek és jelmezek szintjén is nyilvánvaló. Mezőfele gyékényfonásáról nevezetes: gyékényből van a koszorúsleány koszorúja, a vőlegény melldísze, a zenész vonója, a násznagyné legyezője stb. Az álpap itt is „szekérkötő lánccal köti össze az ifjú párt, akik úgy találnak egymáshoz, mint majom a zsiráfhoz”.

Ezekben az esketésparódiákban a testiség, a nemiség, a drasztikum áll előtérben, de a paródia sokkal mélyebb rétegekből fakad. Egy világrend fordul itt farsangi fonákjára, hogy a játék végeztével aztán újból helyreálljon. Éppen ezért jól meghatározott funkciójuk volt az adott közösség értékrendjében és erkölcsi életében. A farsangi lakodalmas játékokban a közösség önmagán nevetett, önmagát szemlélte parodisztikusan. A farsangi kultúra kutatói szerint ez a népi nevetéskultúra egyik jellegzetessége. E nevetéskultúra fő megnyilvánulási ideje a karnevál (nálunk a farsang), kifejezési formája a karneváli vidámság, műfajai a komoly szertartások, kultuszok, műfajok paródiái. 

Emellett azt is tudták vagy sejtették e farsangi lakodalmak marosszéki éltetői, résztvevői, hogy a hagyományos játékaink mélyén ugyanaz rejtőzik, mint amit már évszázadokkal előttük megfogalmaztak a régi bölcsek: nevetve javítani az erkölcsöket.

Barabás László