Farsangi betyárjátékok Marosszéken

A betyárok a közép-európai népek társadalmának és folklórjának jellegzetes újkori alakjai: sok valóságos vagy meseszerű történet fonódik köréjük, megjelennek új stílusú népdalokban, balladákban, a híres betyárokat megmintázták kézművesek, népművészek, és a népi színjátékok hőseivé is válhattak. 

A magyar népi színjátékok sorában is gazdag játéktípust képviselnek a betyárokat megjelenítő ún. betyáros játékok, a betyároknak öltöztetett alakoskodók, amelyek leginkább a farsangi játékrepertoárba tartoznak. A korábbi betyár-játékgyűjtések jobbára a tőlünk nyugatra levő alföldi és felföldi tájakról származnak, az utóbbi időben Erdélyből is sokfelé jelezték előfordulását, a székelységből viszont ritkábban. 

Gyermekkoromban, a sóvidéki Parajdon több közismert betyáréneket hallottam, tanultam a felnőttektől, lovunk is volt Betyár nevezetű, és emberre is mondták, hogy „betyárosan viselkedik”, de nem öltöztek betyárnak a legények farsangon vagy más szokásalkalmon. Az öregektől sem hallottam, hogy valaha betyárokként látogatták volna meg valamelyik téli fonót, Rózsa Sándorról viszont énekelték, hogy „a lovát ugratja”. 

Ezért is jelentett újdonságot és keltette fel érdeklődésemet, hogy az 1970-es években fiatal tanárként és alkalmi riporterként a székely Mezőség és a Maros mente falvaiban farsangos betyárokról, betyárfársángokról és szép maszkurákról vagy muszkurákról hallottam. Hűha, milyenek lehetnek azok? Próbáltam a nyomukba eredni. Az első élő betyár, akivel akkor találkoztam, a mezőfelei Szász József volt, s aztán előálltak mind a mezőfelei betyárok: Szegedi Sándor, Kacsó Tibor, a fiatalabb nemzedékhez tartozó Lázár Csaba és a többiek… a közös fonóbeli előadásra várva. A művelődési otthon nagytermének közepén rendezték be „a szatyorfonó falu” farsangi színházát, és ebben léptek színre a betyárok is, mégpedig két változatban: az egyik a piritus fársáng, másik a betyáros fársáng. Éneküket, játékukat látva, hallva, az őket körülülő és álló falubeliek viszonyulását figyelve megéreztem, hogy nem kiüresedett hagyományápolásban van részem, hanem egy faluközösség jókedvének, szépségigényének, összetartozásának farsangi megnyilatkozásában. Ebben nagy része volt akkor a tanítónőnek, Lázár Évának, aki hazakerülve szülőfalujába, 1972 óta a kul-túrotthonban kezdte megszervezni a hagyományos farsangi játékok előadását, s férje, Lázár Csaba mondta a beköszöntőt. 

Az 1960-as évekig a farsangi betyárok házról házra, vagy leginkább a fonóba jártak. Az „öreg betyár”, az 1916-ban született Szász Jóska bácsi, élete egyik legnagyobb élményeként mesélte: „Tízen, tizenketten felöltöztünk szép fehér ruhába, mint a betyárok: fehér ing, fehér alsószoknyából bő gatya, fekete lájbi, fekete kalap piros szalaggal átkötve, ami lógott le hátul. Arcunkra csipkét tettünk. Mentünk a fonókba, s a házakhoz is. Volt egy bekérő, az előrement, szólt a bentieknek. Akkor bent a házban a lámpát elfútták. A kísérő egy tányérba szeszt, spirituszt töltött, s mikor a betyárok jöttek bé, meggyújtotta. A piritus kékes lángja olyan különös színt ád az embereknek, s a szobának is olyan különös színe van. Gyönyörű szép volt. Jártunk a házban körbe, és énekeltünk. Egypárszor körbejártunk, s mentünk tovább.” Ez a piritus fársáng. A másik betyáros változatban a betyárokon kívül kocsmárosné és csendőrök is szerepelnek. A jelenet a betyárok utolsó, csárdai mulatozása sok énekkel, a prózai szöveg minimális, valóságos énekes színjáték. A végén a betyárokat elfogják a csendőrök, és a „vármegyeházára” viszik. Amikor elmeséltem a szomszéd falusi szabédiaknak, hogy milyen a felei betyáros, azonnal rávágták: a feleiek tőlük, a szabédiaktól tanulhatták, mert az övék is éppen olyan volt. „A bekérező után bement a csaplárosné, utána az öreg betyár, s utána a fiatalabb. Bent mind csak énekeltek, beszéd csak énekben volt. Amikor jöttek a zsandárok, amikor fogták el a betyárokat, azok beszéltek: add meg magad, kutya betyár, rég, hogy üldözünk, most már végetek van, mi az utolsó kívánságotok, föl fogunk akasztani. Az utolsó nóta az volt, hogy Kakukk madár az erdőben szépen szól... Avval jöttünk ki a házból.” (Varga Ferenc, sz. 1937). Szkridon Sándor (sz. 1931) arra is emlékezett, hogy Mezőfelében is előadták a szabédi betyárost. „1950-ben volt ez, 19 éves voltam. Végigjártuk a szabédi fonókat, s utána egy másik este Felébe is elmentünk. A felei legények fogadtak a falu végén, és mondták, hogy hová kell menni. Jól fogadtak a feleiek, bor az asztalon, el volt magyarázva, hogy mi jár oda. Ahova mentünk, nem fértek be a házba, annyian voltak, még az ablakon is kukucskáltak. Az úton is kísért a nép, bámultak. A végén egyet mulattunk a felei legényekkel”.

A mezőfelei és szabédi gyűjtési tapasztalatok alapján azt gondolhattam, hogy a betyárjátékok másutt is erre az énekes-táncos-elfogásos forgatókönyvre épülnek. Ehhez viszont további megfigyelésekre, dokumentálódásra, beszélgetésekre volt szükség, és a játékváltozatokból lassan kibontakozott egy sokszínű „betyárvilág” képe, az, hogy tájainkon a betyárok a legkedveltebb farsangi alakok. Ezt bizonyítja, hogy a tágabban értelmezett Marosszéken közel 40 betyáros játék vázát, forgatókönyvét, állandó és spontán szövegét, énekeit, változatait sikerült dokumentálnom és közzétennem az Akiket fog a figura című gyűjteményben (Mentor Kiadó, 2009). A betyárok a szép fársángok, szép maszkurák közé tartoztak. Ezt elsősorban öltözetüknek, külsejüknek köszönhették, megjelenítésükre különös gonddal készültek. A fonóban, a faluban mindig izgalommal várták a betyárok öltöztetését és megjelenését. A betyárok rendszerint legények, az öltöztetők a fonóbeli lányok voltak. „Itt, Abodban az volt a szokás az ’50-es években, hogy egy-egy fonó leányai öltöztették a betyárokat. Egyik este egyik fonó leányai, másik héten a másik fonó leányai. Mikor milyen alkalmuk volt, mikorra tudták megszervezni. Öltöztettek betyárleányt is, azok is legények voltak. Olyan legényt öltöztettek betyárleánynak, aki tudott leányosan táncolni.” (Ferenczi Elek, sz. 1932). 

A nyárádmenti változatok énekből-táncból állottak. Négy-hat, sőt tíz betyár a fonó vagy a ház közepén táncolt, majd megtáncoltatták a fonóbelieket. Szentgericén ezután a csipkeálarcukat feldobták, „megmutatkoztak”. Szentháromságon a betyárokkal járt a falovas is, együtt táncoltak, táncoltattak. Jobbágytelkén a hamubotos kísérte, védte a betyárokat. Az alsó-nyárádmenti változatokban egyéníteni is próbáltak, a főbetyár neve: Rózsa Sándor. Ezekben a falvakban, pl. Káposztásszentmiklóson és környékén Rózsa Sándor és bandája érkezett a fonóba. Rózsa Sándor a főbetyár a Felső-Maros menti Magyarón is. A betyárokat itt szép muszkuráknak nevezték. Magyarón kizárólag asszonyok vesznek részt a játékban. Ennek a betyáros játéknak a váza – mulatságuk sok szép betyárénekkel, balladával – visszaemlékezések szerint az 1970-es évek óta létezik, azt jelenítik meg kisebb-nagyobb változtatásokkal. A betyáros játékot az 1990-es évek farsangjain többször előadták, Holtmaroson is vendégszerepeltek. 

A betyáros játékok az ezredforduló évtizedeiben is népszerűek, sokfelé felújították. 1992-ben a megyei EMKE szervezésében farsangi találkozóra hívtuk a székely mezőségi falvakat. Ezen a találkozón a szabédiak láthatták, hallhatták a feleiek betyárosát, amit ők sokáig elhagytak, de erre az alkalomra sikeresen felújítottak. Azóta többször megismételték, legutóbb 2010 farsangján. A sárpatakiak, magyaróiak az 1995-ös, szintén az EMKE keretében szervezett találkozón adták elő saját betyáros játékukat. Mezőfelében, amint már említettem, évtizedekig a piritus és a betyárfársáng emelkedett hangulatú énekes előadása vezette be a közösségi ünnepet, legutóbb 2001-ben lehetett benne nekem is részem. 

Bár a klasszikus betyárvilág több mint egy évszázada letűnt, eszményi alakjai jóval tovább fennmaradtak a mi tájaink székely-magyar népi kultúrájában is. Szerettük, szeretjük a betyárokat, szerettünk betyárokká, szép maszkurákká válni, legalább farsang idején.

Dr. Barabás László