Falusi gyerekek a profi tánc világában

Visszapillantó a Maros Művészegyüttes életébe

Fazakas János és Füzesi Albert 1990-ben került a Maros Művészegyütteshez, meghatározó személyiségei, többszörösen díjazott és kitüntetett táncosai voltak a társulatnak. Most, a 65. évforduló kapcsán ők is emlékeznek, felidézik az élményeiket, a fellépéseiket, kiszállásaikat s azt a rengeteg munkát, amelyet táncosként fektettek be, hogy magas színvonalú produkciókkal folytassák a Székely Népi Együttes szellemiségét, és elnyerjék a közönség tetszését.

1990 – a váltások éve 

– 1990-ben az együttes életében választópont következett be, a tagok nagy része nyugdíjba ment, hat pár maradt a régiek közül. A távozók helyébe újakat kellett felvenni, fel kellett tölteni a társulatot. Lőrincz Lajos volt az a koreográfus, aki addig amatőrként is koreográfusunk volt. Ő hívott minket az együtteshez. Első „nekifutásra” hat pár fiatalt vettek fel, köztük minket is – mondta Fazakas János, akit a táncoskollégák, ismerősök Fazinak hívnak.

– A Maros együttes rengeteget turnézott, a tengerparton nyaranta három hónapot is tartózkodtak, s mi amatőrként, a Forrás tagjaiként itthon tartottuk a frontot. Eljártunk a művészegyüttes autóbuszával, zenekarával, a semmiből a profiba csöppentünk. S ez még jobban „megfertőzte” a gárdát. Az 1990-es váltáskor megszervezték a lájbiátadást, amikor az előző generációval közös műsort tartottunk a Kultúrpalotában, és leköszöntek a kollégák. De dolgoztunk együtt is, 90 nyarán turnéztunk, először Debrecenben voltunk a virágkarneválon, továbbá azon tolnai falvakban, ahová a bukovinai székelyek telepedtek – emlékezik Füzesi Albert, akit Füzinek vagy Bercinek neveznek a barátai. 

„Úgy néztem fel az együttesre, mint az Istenre” 

– Az együttesre mindig úgy néztem fel, mint az Istenre. Először a hetvenes években láttam őket, gyerekként, Nagybányán, mert édesapám bányász volt. Amikor megláttam őket táncolni, azt mondtam apámnak, hogy táncos akarok lenni, pedig addig soha nem láttam magyar táncot. Aztán hazaköltöztünk Erdőcsinádra, beültünk néha a Maros együttes egy-egy előadására, s mindig csodálattal néztem a táncosokat. Olyan szépek voltak, olyan tartásuk volt, mintha szobrok lettek volna! Olyan tekintélyük volt a városban, hogy hihetetlen! Ők voltak az akkori sztárok. Persze, mi is elkezdtünk a gimnázium alatt – én a mezőgazdasági gimnáziumban tanultam – táncolni. Lőrincz Lajos bácsi volt az oktatónk. Akkor „fertőzött meg” a stílusával, az egyéniségével, a hatalmas szakmai tudásával. A Forrás együttesben meghonosított szellemiséget akarta átvinni a művészegyütteshez. Itt jegyzem meg, hogy az együttesben 1990-ben nemcsak generációváltás volt, hanem egy hatalmas stílusváltás is bekövetkezett. Lekapcsolták az együttesről a hatalmas kórust, a nagy zenekart, és próbáltak autentikusabb vonalat megcélozni, amibe mi már amatőrként kóstoltunk bele.

Elindult az élet számomra. Az álmom az volt, hogy művész lehessek a Maros együttesnél. Első héten levittek a raktárba, méretre választották ki nekünk a ruhákat, a csizmákat, a balettpapucsokat, azt hittem, hogy a Moulin Rouge-ban vagyok. A Siklódi Sanyi ruháját kaptam meg. Rögtön elkezdődött a hatalmas profi munka. Balettóráink voltak, másfél órás tréningek. Formálni kellett a testünket. Ma is azt vallom, hogy a balettrúd mellett sok mindent tud az ember csiszolni. Nem mindegy, hogyan néz ki egy táncos a színpadon, hogyan megy, milyen a tartása. Mondhatom, hogy a semmiből indultunk. Aztán elkezdődtek a magyarországi turnék, következett a franciaországi, majd a japán turné. Lőrincz Lajos bácsi 1993-ig volt az együttes vezetője, amikor szép finoman félreállították, és nyugdíjba küldték – emlékezik Füzesi Albert. 

El kellett mozdulni az autentikus felé

– Nemcsak generációváltás, hanem stílusváltás is bekövetkezett az együttes életében. Ez hogyan történt?

– Kilencven előtt az orosz Mojszejev együttes mintájára a szatellitállamokban is balettalapra képzelték el a néptáncot. Aztán jött a kilencvenes váltás, amikor a népi formák, tartalmak világa felé próbáltunk elmozdulni. Nem ment máról holnapra. Amikor a régi együttest láttuk táncolni, gyönyörű, precíz, pontos tánc volt, de semmi köze nem volt ahhoz, amit falun táncoltak – mondja Fazi. 

– Falusi gyermekek vagyunk, táncos, mulati családokból származunk, felnéztünk az együttesre, mert csodáltuk, hogy a néptáncot művészi színvonalon vitték színpadra. A váltást nem mi vagy Laji bácsi találta ki. Magyarországon például Timár Sándorék – a Magyar Állami Együttes akkori koreográfusa, akivel Laji bácsi jó barátságban volt – már látták, hogy váltani kell. Annyira megerősödött a táncházmozgalom, hogy már zsenáns volt, hogy egy hivatásos táncos nem tudott szabadon táncolni a táncházban, mert csak a megtanult sort tudta táncolni. Az idős generáció csak ámult-bámult, hogy mi, a fiatalok, a Küküllőmentén vagy a Felső-Maros mentén, Sófalván, a falubeliekkel tudunk táncolni, mulatni. Nézték, édes Istenem, szabadon is lehet táncolni! – emlékezett vissza Füzesi. 

– A tanítás módszere is változott. Mi megtanultuk a táncot és utána következett a koreográfia. Nem úgy volt, hogy egyből a koreográfiát tessék csinálni – mondja Fazakas. 

Szívesen emlékeznek az elődökre, a példaképekre

– Sok minden változott, de a Székely Népi Együttes szellemisége maradt. Kikre emlékeznek legszívesebben? 

– Példaképem volt Ürmössy Endre, mert az első pillanattól az utolsóig, amikor le kellett adnia a ruháit, dolgozott. Pontosan bejött, odaállt a balettrúd mellé, és bemelegített. Ha Laji bácsi nyolcszor kérte, hogy egy részt ismételjünk el, annyiszor ismételte meg. Ötvenéves volt, s ha kellett, nyolcszor ugrott. Nagyon tiszteltem Héjja Ferencet is, akitől sokat tanultunk. Amikor összeboronálták a két együttest, az ifjabbakat és az idősebbeket, az összes repertoáron lévő régi koreográfiát tőle tanultuk. Három hónap alatt! Ötvös Marika tartotta a balett-óráinkat, pár évvel ezelőtt visszahívtuk az együtteshez, hogy a fiatalokkal foglalkozzon. Hatalmas szakmai tudással rendelkezett. A régiek közül ott van Ambrus Böske, vagyis Orzan Erzsébet, Szász Hédi és sorolhatnám. Akiket nem említünk most hirtelen, azoktól elnézést kérünk, nagyon sokan voltak, akikre felnéztünk. 

Ünnep volt minden fellépés

– Milyenek voltak a kiszállások? 

– A mi időnkben minden szerda, péntek és vasárnap előadásnap volt. Megcéloztuk vagy a Felső-Maros mentét, vagy a Nyárádmentét, vagy a Küküllőmentét. Vártak bennünket, ünnep volt, amikor felléptünk. De volt úgy, hogy nejlonzsákot tettünk az ablakra, mert hiányzott az ablaküveg a kultúrotthon ablakából, a mosdótálba belefagyott a víz, így kezdtük a műsort. Az inget lecseréltük, kiraktuk száradni, s mire vissza kellett venni, meg volt fagyva. A színpadon olyan por volt, hogy vágni lehetett. Tízévi tánc után azt mondta a tüdőorvos, hogy ideje abbahagyni a cigarettázást, mert baj van a tüdőmmel. Közben én soha- sem dohányoztam. Utána kezdték rendbe tenni a kultúrházakat. Csak most egyetlenegy baj van. Amint azt a soproni Sipos Ferenc barátunk előrevetítette. Örvendj, Berci – mondta –, amíg a kultúrházak nincsenek rendbe téve, s tele vannak közönséggel! Van élet bennük. Sajnos, náluk ki vannak cicomázva a kultúrházak, s nincs közönség. Ez hozzánk is kezd begyűrűzni. Alig lehet megtölteni a termeket. Az az egyik fájó pontom, hogy nagyon kevés településre jut el az együttes, pedig Maros megye, a községek megérdemelnék, hogy egyszer egy évben helyben lépjen fel az együttes. Városi intézmény lett, és Magyarországon is sokszor lépnek fel – fogalmazott Füzesi.

– Én azt látom, hogy a régi rendszerben nagyon nagy volt az igény a kultúrára, az együttes fellépései népünnepélynek számítottak. Most minden házban ott a televízió több magyar csatornával, egyszerűbb otthon ülni, és sorozatot nézni. A falusi fellépések falunapokra, községnapokra korlátozódnak, amikor a polgármesteri hivatal megrendel egy-egy műsort. Az a műsor egyre kevesebb, amikor a nézők fizetnek be – összegzett Fazakas. 

A mai fiatalok nagyon sokoldalúak

– Milyennek látják a mostani együttes tagjait?

– A fiatalok nagyon sokoldalúak, rengeteg mindent csinálnak, rengeteg stílusba „belenyúlnak”. El nem tudnám képzelni, hogy öt műsort – ami most palettán van – folyamatosan fejben és lábban, izomban tartsak, amit a mostani táncosok megcsinálnak. Ilyen szempontból a mai „gyerekek” előtt le a kalappal! Az egy óra 15 perces műsor alatt van összesen 6 percük – pihenés helyett – , amikor a számok között átöltöznek. A mi időnkben ott volt Széllyes Sándor, Tóth Erzsébet, Balogh Dénes, Hunyadi Csilla, akik betöltötték a táncok közötti szüneteket. Ez könnyebbséget jelentett – mondták. 

A művészegyüttes egykori táncosai az utánpótlás nevelését is felvállalták, több táncegyüttest oktattak, több generációt tanítottak meg néptáncra. A fiatalok közül többen kerültek be a Maros Művészegyüttesbe, így munkájuk lenyomata ma is ott van a színpadon.