2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Erzsike mindig parizert kért. A pénz nem érdekelte, azt viszont pontosan tudni vélte, mennyibe kerül a lakótelepi élelmiszerüzletben pár szelet a kívánt felvágottból. 

– Csak egy vagy két lej, néni – egyezkedett bizakodó tekintettel, aztán a bolt bejárati ajtajától a kijáratig szaladt, ott várakozott vidáman és izgatottan. Néha olyan váratlanul tűnt fel, és szólított meg, mintha az épület szürkésfehér falából lépett volna elő. Könnyű nyári ruhájában öt év körülinek gondoltam a sovány, rövid hajú kislányt, aki rendszerint olyan kitörő örömmel üdvözölt, mint régi kedves ismerőst. Több hét szünet után pár napja köszönt rám újra. Most már ősziesebben volt felöltözve, és mintha az arca is kerekebb lett volna. Bár az is meglehet, hogy a méreténél pár számmal nagyobb kabát és a lötyögő nadrág keltette ezt a benyomást. Ezúttal krumplit szeretett volna vásároltatni velem. Mint korábban már annyiszor, pár pillanatra most is erőt vett rajtam a csodálkozás: hogy lehet, hogy ez az apró gyerek sosem vágyik édességre, és a sorstársai betanult rigmusát – a ,,van egy leje?”-féle szólamot – sem ,,mantrázza,” helyette észszerűen tervez, és pár lejért kapható, valóban éhségcsillapító, tápláló élelmet kér. Egy ötévestől ez mindenképpen meglepő teljesítménynek számított, ezért legutóbbi találkozásunkkor meg is kérdeztem, mennyi idős. 

– Tíz – vágta rá büszkén az apróság. – Nemrég töltöttem. 

– És hol laksz? – érdeklődtem tovább, mintha az életkorra vonatkozó, meglepő válasz még el sem jutott volna igazán a tudatomig.

– A Hidegvölgyben – húzta ki magát még jobban a leányka. Kétség sem fért hozzá, hogy számára az otthona a legbarátságosabb és legvonzóbb hely a világon.

– Vannak testvéreid? – tettem fel a következő kérdést.

– Vannak. Öten vagyunk – jött máris a válasz.

– És iskolába szoktál járni?

– Szoktam – nézett rám hetykén.

– Mostanában is? – faggattam tovább, arra gondolva, hogy abban a lakásban, ahol ez a kislány él, biztosan nincs számítógép és internet, így az online tanulásra aligha van lehetőség.

– Mostanában is – vonta meg a vállát a gyerek. Látszott rajta, hogy nem érti, hova akarok kilyukadni.

– És szereted az iskolában?

– Szeretem. Én mindent szeretek – ragyogott fel a kicsi arc. A következő pillanatban három maszatos apróság közeledett felénk. Egyértelmű volt, hogy valamilyen módon közük van a beszélgetőtársamhoz.

– Ők a testvéreid? – fordultam újra a leánykához.

– Csak az egyik, a másik kettő unokatestvérem. A többi testvéreim még kicsik, nem járkálnak az utcán.

– Téged mindig egyedül szoktalak látni – vetettem fel, mielőtt a harsány társaság odaért volna hozzánk.

– Én jobban elszórakozom nélkülük. Nézegetem az embereket, megszólítom, ha valamelyik kedvesnek látszik. Valamit majdnem mindig kapok. De ha többen vagyunk, ezek elveszik tőlem, amit szereztem. Tudják, hogy én nem tudok úgy verekedni, mint ők, és inkább odaadom, amim van.

– A testvéred nem véd meg a többiektől?

– Nem szokott. Ő is csak fiú – vált hirtelen felnőttesen lekicsinylővé a játékos tekintet. – De a legkisebbik lánytestvéremmel olyan jól egyezek – derült fel újra a kislány arca. – Őt pelenkázni is szoktam, és meg is etetem, amikor anyukám nem ér rá.

– A szüleitekkel laktok? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– A mamámék is velünk vannak egy házban. Jó sokan vagyunk – jelent meg újra Erzsike arcán a jellegzetes huncut mosoly.

– Mégis hányan?

– Kilencen. De jól elférünk, mert két szobánk is van.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, több szólamban tekeredtek felém a boltok előtti, jól ismert hangok: – Néni, van egy leje?

Tudtam, hogy ideje indulnom, a szétosztott aprópénz ugyanis rendszerint bakalódáshoz vezet egy ilyen elszánt ,,trióban.” Jó messze, az utca túloldalán egy sötét arcú férfival találkozott össze a tekintetem. A gyerekeket figyelte tökéletes nyugalomban. Úgy, mint egy csendes ragadozó, aki éppen túlélésből tart órát izgága utódainak.