Privát hangulatok
Nagyapátok, mondanám, csak pár hektárnyi földet jussolt, ott takarékoskodott, ahol csak lehetett. Csősz volt a községi szőlőben, rémesen kirregő szerkenytűkkel riogatta az egyre pimaszabb seregélyeket, két kutyája pedig a vadakat, azok viszont tudvalevőleg utálják a szőlőt, ellenben fognak egy-egy kövér nyulat.
Szürke apó, így becézte mindenki már ötvenéves korától, többnyire az éjszakákat töltötte kinn a kalyibában; míg erőben vala, menyecskézett is. Nappal valaki gyermek vagy fehércseléd kezelte a cserregőt, csengettyűzött vagy szarkakergetőst játszott. Reggelente Szürke apó befogta a teheneket, és a csatlásról egy elszáradt fűzfavesszővel dirigálva bejárta a határt, a rétről füvet, a felhagyott tarlókról szekérderéknyi muhart kaszált, a dombra vezető utak martján meg-megállította a fogatot, és odaszólt a jármos segédnek: Falás, Bojtos!
A falubéliek ezt kucoriságnak tartották, és kinevették érte, a későbbi nemzedékek takarékos állattartásként könyvelték el; az unokák pedig a kacagságos felét élvezték, azt, hogy a másik tehén nevét nem őrizte meg a helyi folklór, de a Bojtos még sok évtizeden át szállóigeként fungál, sőt, lám, bekerül az irodalomba.
Legénykorában Szürke apó a hegy megetti falvak egyikében mindeneskedett egy kis birtokon, amelynek a gazdája nem férfi, hanem egy asszony volt, Toncsiné, akinek minden mondatába bekerült a birtokviszony sajátos értelmezése: az én házam, az én kertem, az én udvarom, az én disznyóm, az én emberem… Sosem az én uram, hanem csak emberem.
Szürke apó akkor természetesen erőtől duzzadó férfi lévén, Toncsiné szerint fogamra való, csak pár napig hált a csűrfiabéli szénán, nemsokára titkosan teltek az éjszakái, de bírta, mert Toncsiné sem az volt már, aki egykor, viszont még mindig meglehetősen fogdmeg fehérnép.
A szomszédjukban egy nagy bajuszú rabiátus, részeges, káromkodós szegény ember lakott, „birtokát” az udvarból kapta – a fiatalúr anyja, az öreg naccsága egyezkedett vele, kapott földet és ekét-boronát-szekeret, egy gebét is; az ajándék tetejére pedig a megesett cselédet, aki a kényszerházasság megkötése után elvetélte úri magzatát, és korai haláláig a bosszúját rajta kitöltő, pofozkodó, csúf szájú Sundri nyakán maradt. A Toncsiné portájáról is egész nap a Sundri mocskolódását kellett hallgatni, ezért a fiatal Szürke apó gyakran fogott be, és „az én lovaimmal” határjárásra indultak. A Rez nevű határrész máig a Toncsiné nyelvi erejét mutatja, mert ma is a szorosszerű bejáró részét Rezem torkának mondja a nép még ki nem veszett, de műveltebb része. Ezt a Rezem torkát a más nyelvű lakosok, átvéve az a-zó beszédet, tarkának mondták, ami visszafordítva magyarra aztán demokratikusan Tarka Rezemként vonult be a dűlőnevek szekérdöntő seregébe.
Ilyenekre emlékezett néha Szürke apó, csak az egyik unokájának mesélve, az nem sokat fogott fel akkor a történetből, de maga is elérvén egy bizonyos kort, megvilágosodtak némi kifejezések. Aminek tudott, némileg utána is járt közben.
A Falás, Bojtos! többször is elhangzott a kórteremben, de az sem tudta kiköbözni, aki amúgy mindkét szót értette; hát hagyták, hogy deliráljon. Amint pár nap múlva visszatért az öntudata, nem emlékezett. Vagy nem akart.
Érkezett egy új doktornő, rezidens, és elkezdett kérdezősködni. Mindenfélét, úgy tűnt. A paciens készségesen válaszolt, itt fáj, ott nem fáj, már három évtizede nem dohányzik, a bal fülére kissé süket, a jobb válla akkor sérült meg, mikor a dőlős marton hazafelé felburult a szénásszekér, és hiába kiabált a marhának, Falás, Bojtos!, az rá se hederített, fél méterre nyújtva nyelvét, mint a zsiráf; kanyarított volna a kaszálatlan mart dús füvéből, de hát lejtőre nem ugyanaz, mint a Lackodi-hegy felé, a szekér eldőlt, mint a paciens, a Szürke apó unokája nemrég, és akkor ki kellett hívni a mentőket. Passz.
A rezidens doktornő azt is kérdezte, hogy nem rokona-e az ő dédanyjának, aki egy közeli faluban élt, és a helyiek szenvedélyes sztorikat meséltek róla. Ezekben szó esik egy bizonyos Ősz Pityuról is, aki éppen ebből a faluból származik, mint az immár szintén őszbe hajlott unoka.
Ilyen bonyolult az élet, sóhajtottam. A doktornő szép félbarna arca mintha kissé hajazna az egykori Ősz apóéra, de ez merő botorság, kedves képzelgés a betegágyon. Mindjárt mérik a hőállapotunkat, a vérnyomásunkat, bekapjuk a félmaréknyi gyógyszert, reggelizünk, ha lesz étvágyunk; a legkövérebbek tornásznak is, a többi kimehet kávézni.
A hajnali plakáttalan magányban mind meredekebb dolgokon jár az eszem. De az ötlet, mihelyt nyelvi ruhát kap, egyengondolattá szürkül.
Nagyapátok, mondanám.
A kórterem nem válaszol.
