A háromszobás lakás valóságos néprajzi múzeum. A falon festett tányérok, bokályok jó ízléssel válogatva, különleges, eredeti mintákkal. A keresztszemes, vagdalásos, írásos, torockói hímzéssel készült párnákon, falvédőkön, terítőkön a legszebb erdélyi motívumok láthatók, s nem hiányoznak a szőttesek, naiv mintával szőtt falvédők, szőnyegek, hímzett szélű zsebkendők, dísztörülközők, szalmából, gyékényből font dísztárgyak sem – szép, színes világ, az erdélyi népművészet kincsestára. Ebbe a környezetbe illeszkednek be a falakat borító faragott tárgyak, sulykolók, tányérok, kopjafák, fakanalak, faliképek, lámpa – a házigazda Veress Kálmán nyugdíjas faragásai.
Ha nem láttam volna, talán magam sem hinném el, hogy a faragott tárgyak, amelyek gazdag motívumkincsünk pontos, átgondolt és érdekesen összedolgozott felhasználásáról tanúskodnak, a pici tömbházkonyha kisszékén két kicsi kínai bicskával és két vésővel készültek. Veress Kálmán alkotásainál jobb reklámot a kínai bicskák népszerűsítésére a hatalmas távol-keleti országban sem találhatnának. De ugyanakkor az erdélyi motívumkincs őrzésére, újragondolására is kevesen vállalkoznak ilyen szenvedéllyel.
Az átesztétizált benti világ, ahol a kézimunkák jobbára Veress Ilona nyugalmazott magyartanárnő alkotásai, s ahol egy volt jogász faragja virágos, madaras, táncos kedvét milliméteres pontossággal, kiváló arányérzékkel a különböző színű fába, mintha egy sziget lenne ebben az egyre jobban elfuserált, ideges, rohanós kinti világban.
– Honnan ered ez a nem mindennapi szépérzék, a türelem, a fa kiváló ismerete? – kérdezem Veress Kálmántól.
– Csókfalván születtem 1929. november 27-én, tanulmányaimat a román tannyelvű állami iskolában kezdtem, majd a székelyszentistváni református elemi iskolában folytattam. 1942-ben kerültem a református egyház ösztöndíjával a marosvásárhelyi kollégiumba, ahol 1950-ben érettségiztem. Tanáraimat, s bentlakóként az internátus főfelügyelőjét is olyan tökéletesen utánoztam, hogy Nemes Károly igazgató kijelentette: a színészi pályán van a helyem. 1951-ben felvételiztem sikeresen a kolozsvári színiakadémiára. A Tordai úton levő bentlakásban Gyarmati Pista volt az ágyastársam, s Csorba Andrásra és Erdős Irmára mint végzősökre néztünk fel. Egy év elteltével behívtak katonának, s bár Szabó Lajos visszavett volna, a szüleim, akik időközben kuláklistára kerültek, már nem tudták az anyagi feltételeket biztosítani, ezért kimaradtam. 1951-53 között két évet segédtanárként dolgoztam Sóváradon, Kibéden, majd 1953 nyarán felvételiztem a kolozsvári Bolyai Egyetem jogi karára. 1957-ben az erdőszentgyörgyi ügyészségre neveztek ki, ahonnan négy év után egy kellemetlen incidens miatt a petrozsényi bányaipari kombináthoz mentem dolgozni. Egy csókfalvi barátom ajánlására kerültem vissza kisebb kitérővel a megyei kisiparhoz pénzügyi és gazdasági ellenőrnek, ahol nyugdíjazásomig dolgoztam. Mivel a megyei kisipar faipari cégeit is ellenőriztem, érdeklődni kezdtem a faragás iránt.
– Volt-e a valaki a családban, akitől örökölhette a vonzódást, akit példaképének tekinthetett?
– A közvetlen családban nem. A rigmányi Veress családból származó édesapám rokonságában viszont Veress Imre híres mesterember volt, aki kerékpárt is faragott fából. Első unokatestvérem, Veress Ödön asztalosmester sok ajándéktárgyat készített, amelyeket régi motívumokkal díszített. A szép iráni vonzódás kisgyermekkoromtól bennem élt, valószínűleg így születtem. Ahogy az átélés képességét is hoztam magammal. Diákkoromban nyaranként színi előadást tartottunk a bál előtt. Péter Viktor tanító mindig azt mondta, hogy engem nem kell irányítani. Olyan tökéletesen átéltem a szerepet, legyen az földesúr vagy juhászlegény, olyan természetesen jöttek a mozdulatok, a hanglejtés, hogy valósággal remegtem, amikor visszatértem a valóságba.
– Melyek voltak az első munkák?
– Akkoriban a régi szájsebészet mellett, a mai kereskedelmi bank helyén álló Kovács-villában laktunk. A kertet teleültettem virágokkal. Az Incze Pista bácsiék házát elvették és lebontották, s a kertből sok virágtövet átültettem a miénkbe. Először a rózsafa karók végét faragtam ki kopjafamintával. Mivel nem volt kerítés, a faragott rózsakarókat lopni kezdték, ezért kivettem őket. Aztán juharfából, hársfából kisméretű kopjafákat faragtam, s Jakab Tamás, a nyárádszeredai szövetkezet elnöke megdicsérte a munkámat, sőt faragnivalóval is ellátott.
– Kitől tanult a továbbiakban?
– A faragásra kezdetben nem tanított senki. Vettem két kicsi kínai bicskát, majd két kupás vésőt. A feleségem biztatott, aki írásos kézimunkákat varrt, s én egyre többet faragtam. Ahogy megláttam egy szép motívumot, addig jártam, amíg találtam egy darab fát, s miután ráfaragtam a központi mintát, az üresen maradt felületeket apró, csipkeszerű mintával töltöttem ki. Később a kisipari szövetkezeteknél tányérokat esztergáltattam, s arra faragtam. Régi kalendáriumokból másoltam a mintákat, székely kopjafákról, faragott kapukról lestem el a rozettákat. Felkerestem, s tanácsot kértem Bandi Dezsőtől, aki tanárom volt a kollégiumban. Incze Ilona iparművésztől, aki a szomszédom volt, Malonyai Dezső A magyar nép művészetéről könyvét kaptam kölcsön. Az ősi motívumok vonzottak, arra gondoltam, hogy tovább kell éltetni őket, hogy megmaradjanak. Nem az egyszerű, hanem a díszesebb, pompásabb mintákat kerestem, s szerettem a székely jelképeket, a napot, a holdat, a címert kifaragni. Rendszeresen járt az Utunk című irodalmi lap és a Korunk folyóirat, amelyekben egy-egy régi szép sulyokmotívum volt az illusztráció, amit lerajzoltam, kivágtam, s odaadtam a faprofilú egységen dolgozó kollégáknak, hogy vágjanak hozzá faalapot, amire talál a minta.
– Mintha lelke lenne minden darabnak, mintha megszólalnának a madarak, a virágok, birokra kelnének a szarvasok, s táncra perdülne a tányér is a reá faragott táncosoktól. Ez a kifejezőerő teszi értékessé azt, ami a folyamatos tanulás, fejlődés nyomán a fával való párbeszédből kialakult. Miért rejtegeti, miért nem mutatja meg a szélesebb közönségnek?
– Nem volt kapcsolatom senkivel, aki biztatott volna. Azaz a sógorom meghívott a bergenyei alkotótáborba, s egy záróünnepségen 8-10 darabot ki is állítottam. Duha László híres iparművész, faragász értékelte a precizitást, amellyel dolgozom. Nem szeretem a szereplést, nem tudom, hogy érdemes-e kiállítani – válaszolja Veress Kálmán, de azért érzem, hogy örül az elismerésnek, amikor a honlapjára – www.netmuveszet.5mp.eu – írt megjegyzéseket, dicséreteket említi.
– Milyen munkáknak került gazdája az évek során, mi iránt volt nagyobb az érdeklődés?
– Sokan kérdeznek, kérnek, de amit kifaragok, azok a tárgyak annyira a szívemhez nőnek, hogy egyiket sem tudom eladni. Szeretem újra és újra megnézni őket, s minden alkalommal elcsodálkozom, hogy az én kezem munkái. Egyetlen darabot adtam el, s azt újra kifaragtam. Ajándékba is csak a közvetlen családtagoknak adtam néhány darabot.
– Miután a népszerűséghez vezető lehetőségeket számba vettük, árulja el, hogy miért farag?
– Rendkívüli módon szórakoztat, kikapcsol. Azt jelenti számomra, amit színésznek a jellemábrázolás, képzőművésznek a festmény, a szobor. Mostanában a szép, apró, finom mintákat kedvelem egyre jobban, s ahogy alakul a darab, nagy lelki nyugalommal, kiegyensúlyozottsággal tölt el. Ami a szívemben van, azt szeretném megfaragni a fában is.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató