2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amint azt a világ kisebb és tekintélyesebb hírügynökségei jelentették, jelen csütörtöki kimenőm alapélményéért el kellett utaznom – ha nem akartam mondanivaló nélkül maradni így, a közelítő tél idején – a kontinens szélére. Természetesen a mi öreg kontinensünkről van szó, amelyet eredetileg az Afrikából kifakult emberi csoportok népesítettek be pár évezreddel korábban. Aztán jöttek a többiek, akik nomádok voltak, és elűzöttek, kalandvágyók és hódítók, végül jól összekeveredtünk, nemzetekké különöztünk el, és országokká húzódtunk jobbra-balra, északra és délre, keletre és nyugatnak. Nos, mi a Nyugatot választottuk. 

Ma már nincs akkora értéke, vonzereje, mint egykor, amikor a hidegháborús széthúzás idején a propaganda átkokat szórt arra a Nyugatra, ahová oly sokan vágytak, de valamivel kevesebbeknek sikerült elmenekülniük, mikor a vagyon- és személyiségfosztás, a szabadságkorlátozás országos pártprogrammá vált a szovjet fegyverek árnyékában. Meg is valósították a végső kudarcig. Ma már dolgozni eprésznek oda honjaink.

Egyszóval Spanyolországba utaz-tunk. Természetesen Kolozsvárról, mert Marosvásárhelyre már nem küldenek gépet, nem honosítanak járatot Fapados Úrék. (Egykor még Szatmárnémetibe is volt járat városunkból, igaz, Kolozsvárral beiktattak egy leszálló-megállót anno 1948–1949.) Így egyszerűen kijelentve, hogy Spanyolhon, nagyon tág a fogalom, ezért kénytelen vagyok pontosítani: Madridban jártunk-keltünk, lábfájtunk néhány napig az elmúlt héten. Bevallom, nem sokat tudtam a fővárosról. Volt néhány képeslapom, amelyet az előttem járó szerencsések postáztak az átkosban és azután címünkre, meg vásároltam is lapot az ószeren, de nem néztem meg őket alaposan. Földrajzból csak egy lecke volt Spanyolország, Portugália. Minek a csábítás? – gondolta a tanügyminiszter.

Meglepetés volt a város. Meglepett kifejezetten kellemes urbánus jellegével. Jó volt benne sétálni, csatangolni, lehuppanni a parkokban, nézelődni, élvezni a másuttság és idegenség áldásait, előnyeit, váratlan fordulatait. A belvárosban foglaltunk szállást, egy szép bérház második emeleti panziója adott otthont, nyikorgó falépcsőn kellett fölmenni, de ha négy negyedre osztottad a hágót, és korlátolt voltál eléggé (a szó eredeti értelmében), akkor délben és este nem esett nehezedre a felkúszás. A belvárosi utca egyben korzó is volt, tele elegáns üzletekkel, ahol elég a kirakatokat nézni, máris gazdagabb vagy, és rengeteg pénzt spóroltál meg. A Fuencarral utca éppen a Gran Viába torkollik, mely a hispán főváros fő ütőere. Olyan, mint a Grand Boulevard Párizsban vagy mint a... Calea Victoriei Bukarestben. Elegáns, forgalmas, építészetileg egységesen eklektikus, nem túl magasak az épületek – kivéve az utóbbi időben épült amerikai stílusú felhőkarcolókat – hat-nyolc emelet. Népes terek szakítják meg. Nincsenek padok csak az utcákban. Viszont jelen van a szecesszió, a barokk és a világmárkák. Az utcák mindvégig élénken hullámzanak. A tömeg óriási, nem látszik, hogy itt egykor három évig tartó véres polgárháború dúlt a múlt század harmincas éveiben, vagy hogy hosszú ideig századunk második évtizedének végén vezető statisztikai tényező volt a világjárvány áldozatainak tömege. 

Ha valakit nem zavar a hangos beszéd – mindenütt, mindenkor, minden alkalommal –, annak Madrid ideális város: laza, gazdag, derűs, kiülős, sok teraszos, mulatós, közösségi, énekelős, összecsődülős, a tereket állandóan, de különösen a kora esti óráktól benépesíti a fiatalság, lehetőleg minél nonkonformistább öltözetben, hajviseletben, színezetben és párosításban. Itt aztán háboroghatnak a hagyományápolók és törvényt hozó közép-kelet-európaiak.

Amikor ott voltunk, azon a vasárnapon rendezték meg a graffitisek Eldorádó-fesztiválját. Valamennyi kisüzlet – az elegáns utcákban és az óváros tekervényes romantikájában egyaránt – lehúzta a redőnyöket, hogy a festői hajlamú tehetségesek, amatőrök, akarnokok és tehetségtelen pingálók festékszóróval, ecsettel, meszelővel és rókafarokkal telepingálják szellemes, vonzó, színes és ostobácska ábrákkal. Egy köztéri szobor, mely vélhetően a spanyor (régi magyarban csak így emlegették a félsziget lakóit, ha zsoldosként szétszóródtak pénzt keresni az európai uralkodók hadaiban), a hispán história valamely nagyjait ábrázolta (két főt), ahol egyikük a másik fejére áldást készült ráejteni, bohókás ifjak az áldó kézbe sörösüveget csempésztek. És ott volt órákig (napokig?), nem cirkuszolt a rendőr, nem hívták az inkvizíciót vagy az antiterró mesterlövészeit. Különben is inkvizíciót csak a Pradóban láttunk egy nagyszerű 16. századi festményen, ezzel szemben maga a képtár bejárhatatlanul gazdag, és a város központjában van, gyönyörű platánfákkal szegélyezett parkos sétányon keresztül juthatsz el odáig. Vele szinte átellenben van a Thyssen-Bornemisza-gyűjtemény, melyben a modern és ó mesterek jól megférnek egymás mellett, akár egy falon is. (Igaz, a modernek előtt többen ácsorogtak, mint Zurbaran előtt. Hja, az ízlésváltozás!)

És persze nem hiányozhat a város építészetéből az a stílus, amely a londoni vagy a pesti parlamentnek is sajátja. Itt (ott) Cibeles palotának hívják, fehér, impozáns, megkerülhetetlen, vonzó referencia, képeslapok sztárja. Tele tornyokkal, csúcsívekkel, váratlan fordulatokkal. Oszlopfők és oszlopmellékletek. Ablakköltemények. Postapalotának épült, a madridiak csak úgy hívták: Miasszonyunk, a Kommunikáció.

A hárommilliós (és még háromszázezer) város címerében egy eperfát fosztogató ágaskodó medve tevékenykedik. Medvés város, mint Berlin, Bern vagy mint a Bucsin-tető.