„Ez világ, mint egy kert”

Kopacz Mária marosvásárhelyi kiállítása

A teremtett világ legtalálóbb metaforája nyilvánvalóan a kert. A mindenségnek ez a káoszból kiszakított és elkerített darabja eredeti állapotában maga az átlátható, ellenőrizhető, irányítható boldogság, vagyis az Éden. Ha pedig a bűnbe esett embert kiűzi onnan a teremtő, a Paradicsomkerten kívüli világ is az ő alkotása, csak másképpen. A soha el nem rothadó gyümölcsök moccanatlan örökkévalósága helyett egyszerre elkezd körbejárni minden: lombot hajt, virágba borul, termést hoz, aztán elsárgul, megrothad, lakhatatlanná válik. Majd kezdi elölről. Erről az örökké pusztuló, örökké újjászülető kertről, amelyet az elvesztett Éden helyett adott nekünk a mindenható, azt írja Rimay János valamikor a 16. és 17. század fordulóján: „Ez világ, mint egy kert, / Kit kőeső elvert, / Napról napra veszten vész, / Vagy mint senyvedt zsindel, / Kit ó-házról széjjel / Tétova hány nagy szélvész: / Ő mint romlandó ház, / Elveszendő szállás, / Jóktul üresült rekesz”. Azt is mondhatnám, hogy élünk egy kertben, „kit kőeső elvert”, és keressük a romok között, a földre roskadt ágak kusza rengetegében, az áthatolhatatlan bozótban azt a másik kertet: az igazit, amely egykor a miénk volt.

De van még kert a Bibliában is, a felkészülés, a búcsú, az árulás és végső soron a megváltás kertje: a Gecsemáné-kert. Meg aztán hány meg hány fontos kert van a világkultúrában! Szemiramisz függőkertje a világ hét csodájának egyike volt az ókorban. A festők is újra és újra megörökítették a kertet, talán a legismertebb Hieronymus Bosch festménye, a Gyönyörök kertje, vagy említhetném Jan Brueghel Édenkertjét is.

Kopacz Mária mostani tárlatának címe A kert, és nem véletlenül időztem el a bibliai példáknál. Hiszen minden festő a teremtés heroikus munkáját próbálja megismételni, amikor szabott keretben, üres felületen, teljesen előzménytelenül létrehoz egy új világot. Formákat és színeket választ, mérlegeli az arányokat, egyensúlyt teremt, tehát rendet csinál a káoszban. Egyébként közvetlenül is felidézi Kopacz Mária több képe a Teremtés könyvét, például az Ádám és Éva című festmény vagy Az angyal kertje, és persze a gyakran előforduló galambmotívum. Talán arról a galambról van szó, amely csőrében az olajággal hírül hozta hajdan, hogy vége az özönvíznek.

Ugyanis Kopacz Mária kertje nem a romlás, nem a kétségbeesés, nem a reménytelenség színtere, hanem a teljességé. Művészi pályáján is újabb beteljesülés ez. Van ezekben a most látható képekben folytonosság az előzőekhez képest, és van egészen fontos váltás is, de erre még visszatérek. Beteljesülést jelentenek a kertek olyan értelemben is, hogy egytől egyig a szabadság titkát keresi bennük a festő. Kopacz Mária művészetében még a festményeknél értelemszerűen levegősebb grafikáknak is a telítettség volt az egyik jellemzőjük, nem textúraként, hanem kompozícióként, ugyanis a művész valamiféle működő szerkezetté változtatta az egész teret, néha a szó szoros értelmében is: kerekek, drótok, egymáshoz lazán kapcsolódó fantázia-alkatrészek nyűgözték le a nézőt. Alapjában véve a jó kép mindig működik, mint egy szerkezet vagy szervezet, a rossz képen is ott lehet sok minden, de nem indítja be, nem hozza mozgásba a képzeletünket. Az ő művei mindig provokálták, mindig megmozdították a fantáziánkat. Még a sötétebb tónusú festményeit is valami gyermeki derű vagy legalábbis gyermekinek álcázott irónia jellemezte, és ez a látásmód mindmáig változatlan, legfeljebb több ma már Kopacz Máriában is a kétely, és a groteszk helyét itt-ott az abszurd foglalja el, mint például az egyik képen a kerekeken guruló galamb. De ami a lényeg: pontos választ kapunk arra a gyötrő dilemmára, hogy miképpen lehetünk szabadok. A kert ugyanis önmagában a természet rabul ejtésének szimbóluma, úgy nézünk be a kerítés rácsai között a fákra és bokrokra, mintha a rabokat figyelnénk egy börtönben. Ám ez csupán a látszat. Illetve csak akkor igaz, ha azt képzeljük, hogy a teremtett világ, vagyis a kert a rabságot, ami pedig kívül van, a szabadságot jelenti. Ha így lenne, értelmetlenné válna minden műalkotás, hiszen behatárolt térben létezik a kép is, akárcsak a kert. Érzékelteti is ezt a kitörési lehetőséget, ezt a szabadságként is értelmezhető korlátlanságot Kopacz Mária azzal, hogy képeinek kerete is része a fesménynek, de csupán ironikus kísérlet ez a határok felszámolására, és ő tudja a legjobban, hogy ez lehetetlen. Művei azért telítettek, vagyis azért nincs a kompozíción rés, mert a szabadság nem kívül van, hanem belül. A szabadság is ott van a kertben. Tessék megfigyelni, csupa maszk, csupa jelmez ez a művészet. Mi más az átöltözés, a bohócruha mondjuk, hogyha nem az énünktől, a korlátainktól való megszabadulás lehetősége? Mi más ez a sok madár, hogyha nem a felröppenés, a felfelé való szabadulás nagy esélye? Mi más ez a sok kapu vagy lépcső, hogyha nem a távozás felkínálása, a teremtés előtti világba vagy legalább az érintetlen Édenbe való visszatérésre való biztatás? Asszonyok, férfiak, gyermekek, koboldok, angyalok, halak, madarak mind szabadulhatnának, ha akarnának. Meg aztán miért fordul elő többször is a színpadon belüli színpad, a kereten belüli keret, a kerten belüli kert ezeken a képeken? Azt hiszem, a magyarázat egyszerű: a szabadság itt van bent, bennünk van. Abban a keretben – már-már azt mondtam: képkeretben –, amelyben élnünk adatott. Lehet, hogy felrepül a madár, de úgyis visszatér. Lehet, hogy egy pillanatra kilép a kertkapun az asszony vagy a férfi, de úgyis visszafordul. Lehet, hogy a kerítésen átnyúl a lomb, de a gyökerek úgyis ott maradnak bent. Minden itt van, a bűn is, az ártatlanság is, csak tudni kell különbséget tenni. Kopacz Mária művészete minden szempontból eljutott mára a szintézisig. Alakjai, az emberek, állatok, madarak már nem vergődnek a kert kuszaságában, hanem kontrasztban vannak a növényi háttérrel. Nagyon érdekes, hogy újabb képeinek az eddigiekhez képest egyszerre lett háttere és előtere, hátul még titok van, de elöl már világosak, egyszerűek, sőt, szinte egyszínűek a szereplők, mintegy azt jelképezve, hogy ebben a teremtett világban, a rácsos kerítéssel körbevett kertben meglelték szabadságukat, tehát önmagukat.

Végezetül még egy fontos kertről szót kell ejtenem: Erdélyről, a Tündérkertről. Hiszen Kopacz Mária ízig-vérig erdélyi festő akkor is, ha ma nem Erdélyben, hanem Szentendrén él. Nemcsak azért erdélyi festő, mert idevalósi, hanem mert a Tündérkertet festi. Persze lehet Chagallt emlegetni mesterei között, de minek? A minta nem valamelyik előd, hanem az erdélyi táj a maga tündéri voltában, beleértve az ember által alakított tájelemeket is. Tündéri mindez, de kétféle értelemben: egyrészt Kopacz Mária életművében végig jelen van a derű, az életöröm, az állandó vibrálás, madarak cikázása, párolgó televény, folyamatos szélfúvás, gyermeki rácsodálkozás arra is, amit már ismerünk. Ám nemcsak így tündéri Erdély, hanem a tündérkedés régebbi jelentése szerint, ahogy valamikor a 17-18. században még a Tündérkert elnevezést is használták: az állandó átváltozás, alakváltás értelmében, ami az erdélyi embertől szüntelen éberséget kíván. Mert ha óvatlanul másfelé figyelünk, megtörténhet, hogy amire ismét visszafordulunk, már egy másik Erdélyt, vagyis egy másik kertet látunk magunk előtt. Változó arcú ország ez, akárcsak a kert: van tavaszi, nyári, őszi, téli arca, és ki tudja, még hányféle alakja. Nyelve is több van, jövőképe is. A kert minden. Születés, élet, halál. Ezeken a képeken is annyi mindent lehet látni. De legfőképpen a szabadság módszertanát: hogy miként kell megőrizni identitásunkat bármilyen körülményben. Példának okáért Kopacz Mária szabadsága számomra azt jelenti, hogy izgalmas, már-már mesebeli szürrealizmusa korszakról korszakra változott ugyan, mégis ugyanaz maradt. Bármelyik részletében ráismerünk a festőre. Mint ahogy kert is sokféle van, de mindegyikben ugyanaz az emberi szándék mutatkozik meg: kertet művelni annyi, mint megkísérelni az elveszett Éden újrateremtését, vagyis elvenni és megszelídíteni a káoszból egy darabot. Ahogy ezt Kopacz Mária teszi képről képre, kertről kertre.