Extraktumok (kivonatok), tinktúrák (festvények) (1.)

Az emberiség történelme során egészen a XIX. század közepéig az emberek és állatok gyógyítására a kisebb sérülésektől egészen a halálos betegségekig leggyakrabban gyógynövényeket használtak. Kezdetben a gyógyfüveket természetes állapotukban, táplálkozás közben fogyasztották, később forrázatokat, teákat is készítettek belőlük. A gyógytea nem más, mint egy- vagy többkomponensű vizes kivonat (extraktum).

A növények gyakran csak igen kis mennyiségben tartalmazzák a gyógyhatásért felelős hatóanyagot, ezért szükségessé vált a hatóanyagok feldúsítása és közvetlen felhasználása a gyógyászatban egy készítmény alkotórészeként. Ezt a célt az úgynevezett extraktumok, magyarul kivonatok segítségével érték el. Az extraktumok nyers vagy szárított növényi anyagokból (drogokból) kivonással, szűréssel és a szüredék besűrítésével előállított gyógyszerkészítmények. Az alkohollal készült tinktúráktól és szeszes oldatoktól éppen a bepárologtatás ténye vagy hiánya különbözteti meg, ugyanis ez utóbbiakat nem párologtatják be.

A kivonatok a növényi hatóanyagok oldékonysági viszonyától függően vízzel, különböző töménységű alkohollal, borral, ecettel, olajjal készültek, nagyobb mennyiségű növényekből. A drog oldószeraránya rendszerint 1:5 – 1:10. A besűrítés fokától függően lehetnek: folyékony, félsűrű, sűrű és száraz kivonatok. Ez utóbbiak lehetnek szemcsés darabokból állóak vagy porok.

A segesvári patikamúzeumban kiállított gyógyszermegőrző fajanszedények feliratain 16 extractum, 14 tinctura, 7 spiritus, 1 vinum és 1 acetum elnevezés olvasható, tehát egykor növényi kivonatokat, oldatokat tartalmaztak. 

A 200–250 évvel korábban használt kivonatok nagyobb része (12) napjainkban is használatos. Ezek közül fontosabbak: Extractum acori radis, Extractum centauri minus. (Folytatjuk)

Veress László