…köpönyeg – mondhatnám keserű szájízzel a parajdi sóbányában történekről. A természeti katasztrófa után gombamód elszaporodtak a nyilvános térben megjelent „szakértői” vélemények, megszólalt a bűnbakkeresők, a megoldásspekulánsok hada, miközben a legérintettebbek – az üdülőtelepülés lakói, a bányászok – a bejárat elé vonultak tiltakozni. Aki tehette, a vészhelyzetben mindent elkövetett, hogy megfékezze az árt, csakhogy ezúttal is beigazolódott: a víznek nem lehet gátat szabni. Állítólag már 2007 és 2009 között elektrometriai méréseket végeztek a sóbánya környékén, és kimutatták, hogy több helyen is fennáll a vízbeszivárgás veszélye. Ekkor olyan javaslatok is megfogalmazódtak, hogy el kell terelni a Korond-patak vizét, és a kritikusabb helyeken betoninjekcióval kell megelőzni a szivárgást. A mederrendezési munkálatokat a Maros Vízügyi Hatóság kellett volna elvégezze. Kivizsgálható az évtizedes mulasztása oka, és talán itt van a kutya elásva, mert többszöri megkeresésünkre a hatóság elzárkózott a pontos tájékoztatás elől. A felelősséget lehet, hogy át lehet hárítani a bányavállalatra, az önkormányzatra és a politikusokra, ami a jelenlegi helyzet tükrében viszont „eső után köpönyeg”. Ez talán intő jel arra, hogy egyszerűsíteni kellene a bürokráciát, decentralizálni az intézményeket és az állami pénzek elosztását is. Valójában jelenleg a legfontosabb feladat az kellene legyen, hogy a vizet kivezessék a bányából, mert ez alámoshatja a település nagy részét, és akkor nagyobb lehet a tragédia. (Eddig – hál’istennek nem sérült meg senki, és nem volt emberáldozat.) És ebben a munkálatban nem kell legyen halasztás és pardon. Úgy gondolom, hogy erre kell legyen pénz a kormány vészhelyzeti alapjából, műszaki megoldás a csúcstechnológia által behálózott 21. században, és megfelelő mozgósító erő, hogy minél előbb elvégezzék a szükséges beavatkozást. Tragédia nem csak a helybélieknek, hanem a kistérségnek, sőt az egész régiónak is mindaz, ami történt. Azonban az is tény, hogy földi létünk során mindig voltak természeti katasztrófák, amelyek radikálisan befolyásolták létünket (lásd: a Vezúv számtalan kitörése stb.), de mindig volt erő és összefogás azért, hogy ezen túllegyünk, elbotlás után felálljunk és továbblépjünk. Hiszem azt, hogy bár emiatt visszaesik a turizmus a Sóvidéken, lesz annyi ötlet, pénzügyi forrás, akarat és kitartás, hogy „újratervezve”, de talpra álljon e vidék idegenforgalma. A jelenlegi bűnbakkeresés, a vádaskodás és a düh átalakul majd olyan pozitív erővé, amivel megtalálható a kiút a kialakult helyzetből, és mindenki azon lesz, hogy Parajd és környéke újra talpra álljon. Azzal is legyünk tisztában, hogy azt senki sem tudja garantálni, hogy többé nem lesznek természeti katasztrófák.
