2019. január 18., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Eszti néni mindig tanulni vágyott. A háború elvette tőle ezt a lehetőséget, az idő azonban kegyes volt hozzá, kárpótlásként meghagyta szellemi frissességét, tenni akarását. A 85. esztendejében járó marossárpataki asszonyhoz váratlanul kopogtam be. Meglepődött, szabadkozott, de amikor takaros, modern otthonában élete maradandóbb mozzanatairól kérdeztem, dőlni kezdett belőle a szó.

– A legszebb és a legfájdalmasabb emlékek az iskolához kötődnek. Főleg számolni szerettem, de mindenből kitűnő voltam – a következő pillanatban már mutatta is a bizonyítékot, a legjobb tanulónak járó félévi értesítőt. – Hét osztályt végeztem, ki voltam választva továbbtanulásra. 1944 volt, jött a háború. Járták a tollas csendőrök a falut, indítottak mindenkit Magyarország felé. Mi is menekültünk anyámmal és a hatéves öcsémmel, de csak az erdőig jutottunk el, onnan a szomszéd falu felé vettük az irányt. Ismerősöknél húzódtunk meg, amíg a front átvonult Sárpatakon. Úgy jöttünk hazafelé, hogy a fejünk fölött repültek a golyók. A házunkban orosz tiszteket szállásoltak el. Anyám fejte a tehenet, készítette nekik a kakaós kávét, ők meg csak heverésztek egész nap. Velünk jól viselkedtek, nem bántottak. Apám a fronton volt, Siófokról szökött haza.

– Hogy alakult az életük a háború után?

– Mivel a továbbtanulás elmaradt, lánykoromban már dolgoztam, jártam a mezőt. Volt egy kicsi földünk, azt műveltük. Közben férjhez mentem, két lányom született. Aztán jött a kollektivizálás, a többi asszonnyal harminc éven át mentem „normázni” a mezőre. Öt-hat kilométert tettünk meg minden nap. A férjem könyvelőként dolgozott. Jó ember volt. 1990-ben hunyt el, éppen hogy megérte a kollektív felbomlását. 

– Mire emlékszik a rendszerváltás utáni időszakból?

– Visszaadták a földeket, azokat nekem egyedül kellett rendezni. Tíz-tizenöt évig gazdálkodtam, állatokat, juhot, disznót tartottam. A Jóisten megsegített, adott erőt mindenhez. A mai napig én rendezem a házat és a kertet. Befogom a botom a hónom alá, és úgy kapálok, mint húszéves koromban. Sosem betegeskedtem, kórházban nem voltam, gyógyszert sem szedtem soha. A családorvoshoz is csak az egészségügyi kártyámért mentem el, mondtam is neki, hogy azért veszem ki, mert ha meghalok, azt sem fogja tudni, hogy a világon voltam. Csak a lábammal van baj, ha fúj a szél, billenek el.

Később a mostani családra terelődött a szó. Eszti néni örök fájdalma, hogy mérnök lányát, aki a forradalom után Magyarországra került, 51 éves korában elvesztette. Nehezen vészelte át a tragédiát, de tartania kellett magát másik gyermekéért és az unokákért, akik a mai napig úgy vigyáznak rá, mint a hímes tojásra.

– Megtesznek mindent, hogy jól érezzem magam, nekik köszönhetően ilyenem – mutatta a jókora okostelefont – és még laptopom is van. Hétvégén, mikor hazajönnek, felcsomagolom őket krumplival, hagymával, mindennel, ami megterem a kertben. Azt már nem engedik, hogy disznót tartsak, túlságosan féltenek.

Eszti nénit fiú- és lányunokája után két dédunokával – szintén egy fiúval és egy lánnyal – ajándékozta meg az élet. Már csak miattuk sem hagyja magát. Amikor arról kérdeztem, hogyan telik egy napja, lelkesen sorolta, hogy aznap már levágott egy tyúkot, húsleves lesz belőle a karácsonyi ebédhez, és mindennap megpucol egy kiló dióbelet.

– Az unokám beviszi a városba, és eladja – magyarázta, aztán azt is elárulta, hogy vidéki otthonából is az unoka varázsolt korszerű, kényelmes életteret. Amikor kifogy a munkából, Eszti néni a kezébe vesz egy könyvet, és olvas órákon át. 

– A mi családunkban mindig nagy becsben tartották a könyveket, a testvéremmel Jókain nőttünk fel – jegyezte meg az idős asszony, majd kérésemre egykori telek ünnepeiről mesélt.

– Régen a karácsonyfán csak pár alma és dió volt, de mi annak is hogy örvendtünk! Karácsony után, János napján, a férjem névnapján mindig nagy társaság gyűlt össze nálunk. Reggelig mulattak a vendégek. Szilveszterkor a kultúrházban színdarabot mutattak be a fiatalok, utána mindenki együtt várta az új esztendőt. Éjfélkor a falubíró felment a színpadra, köszöntötte a jelenlevőket, aztán napkeltéig tartott a tánc, szórakozás. Ma már mindenki elszéled valahova ünnepelni, mintha nem szeretnék már annyira egymást az emberek. A kántálás szokása is eltűnt, és a disznóvágások szertartása is feledésbe ment. Régen az egész család összegyűlt egy-egy ilyen alkalomkor, a férfiak levágták a disznót, aztán az asszonyok fogtak munkába, az emberek pedig ittak, énekeltek. Szép idők voltak, sokszor mesélek róluk az unokáimnak. Olyankor meg-megkérdezik, hogy mama, nem jobb neked most, mint akkor, amikor még petróleumlámpával világítottál? Arra én mindig azt válaszolom, hogy nem, nem jobb. De azért meg vagyok elégedve a sorsommal. Ami tőlem telik, azt megteszem, a többi a Jóisten dolga.




Kapcsolódó cikkek: