Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ámulok és bámulok, milyen indulatokat, szenvedélyeket képesek gerjeszteni a szobrok meg az emlékművek. Noha csak állnak ott, ahova állították őket, némán, méltóságosan vagy méltóságtalanul, és hallgatnak rezzenéstelenül, bármi történjék velük. A következő fázis, amikor a sokat szorgalmazott interaktivitás jegyében úgy készülnek majd, hogy vissza is tudnak szólni, elkezdhetnek szövegelni, vitatkozni nézőikkel, bírálóikkal, kissé még odébb van. Az emberek ellenben már hosszú évszázadok óta hangoskodnak, ha egy szobor nem tetszik. Akár ölre is mennek, ha mások az övékétől eltérő véleményen vannak, vagy netalán egyebet hallanak ki a kő-, bronz-, kerámiaalakok beszédéből, mint amazok. Márpedig ilyesmi gyakorta előfordul. Nem honi szoborügy juttatta ezt eszembe, ámbár itt mindenkor kivételes aktualitással vethető fel a téma, számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy tájainkon már akkor hevesen és megállíthatatlanul beindul az ütök-kapok, amikor csupán felmerül egy újabb emlékmű ötlete. Lásd a vásárhelyi Sütő-szobor körüli hercehurcát. Az érzelmi, értelmi vonatkozások hetente arra késztethetnének, hogy valamilyen formában újra meg újra felvessem a problémát. De most budapesti benyomások ültettek a számítógép elé. Tíz nap teltével is mindegyre felidéződik bennem az a negyedóra, húsz perc, amit a német megszállás áldozatainak emelt emlékmű körül töltöttem a Szabadság téren. Annyira komplex és ellentmondásos hangulathalmaz és érzésegyveleg borított el ott hirtelen, hogy ma sem tudom pontosan megmondani, mi volt az. Nem is elemezgetem, de azóta is parancsoló a belső késztetés, hogy azt a kora esti momentumot pár mondatban papírra vessem.
Rengeteget cikkeztek, vitáztak, veszekedtek az elhíresült köztéri alkotásról, ismert mindaz, ami körülötte zajlik. Átutazóban jártam a magyar fővárosban, élőben akartam véleményt alkotni az emlékműről, beiktattam oda is egy rövid látogatást. A felújított Kossuth tér felől érkeztem, az persze másik lehetséges történet, arra most ne kalandozzunk el. A Szabadság térhez közeledve a kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre szobra, amely mellesleg egy korábbi, lebontott emlékmű helyén áll a Vértanúk terén, mintha engem is figyelemre méltatott volna az ívelt hidacska tetejéről, viszont úgy száz méterrel távolabb, a Szabadság tér északnyugati szélső karéjában a 40. amerikai elnök, Ronald Reagan földön járó bronzmása rám se hederített, ő egy ünnepelt sztár magabiztosságával mintha egyenesen a Szovjet hősi emlékműhöz tartana. Az a II. világháború után készült monumentális mű is rengeteg vitát szült. Egyébként a szép, hatalmas tér hosszú és zaklatott története során több jelentős szobor és monumentum születésére, majd ledöntésére került sor arrafelé. Mi lesz ezután? Jóslásokba ne bocsátkozzunk, foglalkozzunk a jelennel, a mintegy jelenlegi tíz szobor és emlékhely, térplasztika közül is a legújabbal! Erősödő zajban közelítettem meg a tér déli túloldalát, ahol valamikor a főváros első, reformkori sétatere volt. Hamar rájöhettem, hogy tüntetésbe csöppenek. A megszállási emlékmű ellenzőinek egy csoportja hangoskodott tiltakozva. Nyolcvan-száz főnyi csoport hallgatta a szónokot. A turisták a látványos interaktív, négyszögű szökőkút körül, a fémkerítésekkel körülvett, transzparensekkel övezett alkotás előtt folyamatosan fotóztak, filmeztek. Magam is sűrűn kattogtattam az okostelefont. Közben őket is, mindenkit tüntetően filmezett két egyenruhás közeg. Benne leszünk a tévében? Valahol mindenesetre látszani fogunk. Mint ahogy a jelenlevők abban a tükörben is szembesülhettek önmagunkkal, amelyet a szökőkút és az emlékmű közé helyeztek a tiltakozók. Az aznapi tüntetés performansszal ért véget. A tüntetők karikírozott, parodisztikus élőképként gúnyolták ki az emlékmű szereplőit, a támadó sast és a védelem angyali jelképét, Gábrielt. Majd előkerült többkosárnyi, vízzel telített gömböcske, amivel a tiltakozók megdobálták a szobrot. Találat esetén a gömb kipukkant, a folyadék ráömlött az alkotásra. Nem volt színes a lé, nem maradt tartós nyoma a kő- és bronzrészeken, de jutott belőle az impozáns méretű térkompozíciót kétlépésenként körbevevő rendőröknek, katonáknak is. Pontosan nem tudom, milyen fegyvernemet képviselt az egyenruha, de látszott, hogy sok mindenre felkészült, edzett emberek a viselői, az esetleges provokációk sem hozzák ki őket egykönnyen a sodrukból. Amíg ott voltam, nem történt kirívóbb, rendhagyóbb cselekedet. Karhatalmi beavatkozás sem. A köztéri tiltakozás rég nem rendkívüli megnyilatkozás a magyar fővárosban. De nyilván megértheti, kedves olvasó, ilyen körülmények között szakmailag valóban helytálló, egyértelműen elfogulatlan képet nem alkothattam magamban az emlékműről. S megeshet, hogy mire ezt legközelebb megtehetem, már nem lesz egyéb, mint eső után köpönyeg. Persze, e sok élettapasztalatot, általános emberi bölcsességet magába sűrítő mondás tágabb kitekintésben, az egész helyzetre, a szoborállítással összefüggő teljes jelenségre is találóan alkalmazható. De a helyszíni beszámoló másképp talán nem is végződhetne, hiszen az utolsó kép, amit magammal hoztam onnan, nem más, mint a szoborvédő egyenruhások áttetsző köpönyege, amely még akkor is ott gőzölgött rajtuk, amikor a júliusi záport ismét agyforraló napsütés váltotta fel. Hiába na, nehéz a dolga a katonának. Nehéz a dolga. És a döntéshozóké?