2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Találkoztam egy kőszoborral. Pár hete folytattunk néma párbeszédet, most van lehetőségem elmondani. A távolról is impozáns emlékmű a balatonfüredi parkban szólítja meg a ráérőket.

Találkoztam egy kőszoborral. Pár hete folytattunk néma párbeszédet, most van lehetőségem elmondani. A távolról is impozáns emlékmű a balatonfüredi parkban szólítja meg a ráérőket. Időm volt, ha tehetem, amúgy is vadászom a köztéri alkotásokat, megközelítettem. A haza bölcse nézett szembe velem, öregen, gondokba merülve, kissé befelé figyelve, kifelé mégis szúrós tekintettel. Úgy éreztem, a vesémbe lát. Az ember olykor vevő a provokációkra, elgondolkodtatott. A szobrász is ludas ebben, műve másokból is kiválthat hasonló reakciókat. Melocco Miklós némi teatralitással komponálta meg a szobrot, az íróasztalánál ülő Deák Ferenc háta mögött, akárha színpadon, látványosan zsúfolódnak a polcokon a könyvek, iratok, a mindennapi ténykedéseihez tartozó jellegzetes kellékek. A nagy tekintélyű politikus, államférfi állát töprengőn könyöklő bal karjára támasztja, jobbját tenyérrel felfelé fordítva, előrenyújtva pihenteti az asztalon. Megtévesztő a mozdulat. Nem hiszem, hogy ez volt az alkotói szándék, a dombormű mégis mintha azt sugallná, kérelemre kész a tudós férfiú. Ő, aki egész életében folyton csak adott. Az egész nemzetnek, és egyenként is sok-sok rászorulónak. Legendás volt a segítőkedve, mindig volt nála apró, naponta öt forintot osztogatott szét a város koldusai között. Ellenőriznem kellett, vajon csak bennem keltett ilyen gondolatokat a látvány? Felléptem a lépcsőzetes talapzat felső fokára, és igen! Voltak még olyanok, akiket megmozdított az adakozás kényszere: a haza bölcsének süttői kőtenyerébe valakik valódi pénzérméket helyeztek.

Vegyes érzelmeket keltett, amit láttam, többségükben negatív előjelűeket. A szituáció utóéletében is megalázza a magyarság nagy egyéniségét. Továbbgondolva, még inkább lehangolt a dolog. Oda jutottunk, hogy ha valami jelentősebb eseményt, maradandó értéket akarunk létrehozni, mindannyiunknak, akik a kultúra terén dolgozunk, folyamatosan kinyújtott kézzel kell állnunk az utcasarkon, előszobákban, hivatalokban, vagy ide-oda rohangálnunk rimánkodva, hogy valakik segítsenek az anyagiakat előteremteni. Mondjuk ki nyersen: az irodalomért, művészetekért, művelődésért kéregetni, koldulni kell a mai társadalomban. Itt is, amott is. Ha társadalmi szinten spórlást hirdetnek, márpedig a mélyülő gazdasági válsághelyzetben szüntelenül ezt teszik, mindenekelőtt a kultúrát sújtják az állami elvonások. És ha az igazságtétel jegyében jelentős ingatlanokat, lerobbant, de becses értékű műemlék épületeket szolgáltatnak vissza sok évtizedes késéssel, valahogy akkor is visszájára fordul a jó szándék, a kultúra, az oktatás lesz a vesztes. A napokban is olyasmiket hallhattunk, hogy Kolozsváron kitessékelik a Bánffy-palotából a művészeti múzeumot, Gyergyószárhegyen a Lázár-kastély visszaszolgáltatása miatt veszélybe kerül a nemzetközi hírű művésztelep, Marosvécsen is bizonytalan a Kemény-kastély sorsa. És így tovább, sorolhatnám hosszasan, beleértve nyíltan hibáztatott felekezeti iskoláinkat. A hatalom mossa kezeit. Igaz, a szegénység hatalmas tömegei sem érdeklik különösebben. A mecénási feladatokra alkalmas gazdagokat meg nem kimondottan a szellemi élet állapota izgatja.

„Nem az a boldog ország, ahol legtöbb a gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon” – olvasható Deák Ferenc egyik bölcs mondása a füredi emlékmű hátoldalán. Nem kellene ezt feledniük az országgazdáknak itt sem, ott sem. És a 210 éve született politikus egy másik időszerű intelmét sem: A nemzet csak tudománnyal, a szabad és fényes szellem jótéteményeivel boldogulhat!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató