Hogy is volt, amikor nyakig érő, jéghideg vízben, divatos füss-ballonkabátban és magasra emelt üveg tejjel caplattam a kerítések mentén a Litoral vendéglőtől a szennyes árban úszó Ady-negyed felé? Archív fotó juttatta eszembe az átélésekor számomra bizony drámai jelenetet, de persze nem azt örökítette meg az egykori fotós. Ő az 1970-es nagy árvíz tombolását a Maros felsőbb vagy lentebbi szakaszán rögzítette filmszalagra. Bennem mégis az én akkori kalandom merült fel hirtelen. Másokban pedig a maguké. Ezért is jó archív felvételeket nézni. Múltat idéznek, jelenre irányítják a figyelmet. Akkor is, ha viharvert, régi, kopott fotográfiaként kerülnek a kezünkbe. Szerencsére manapság már sokan megszállottként igyekeznek minden ilyesmit megmenteni az enyészettől, és minőségüket digitális eszközökkel feljavítva, felmutatni maiaknak, jövőbelieknek mindazt, amit a fotók cáfolhatatlanul tanúsítanak. Amikor tehetem, minden ide sorolható kiállítást megnézek, az ilyen vonatkozású kiadványokat is igyekszem megismerni. Az archív fotók gyűjtése és hozzáférhetővé tétele olyan lendületet vett, hogy nyilván egyre nehezebben teljesíthető ez a szándékom. De az „amit lehet” megoldáshoz folyamodom. Így jutottam el a minap Budapesten az Arany János utcában a Centrális Galériába, ahol a Blinken OSA Archívum gondozásában júniusban nyílt és október 26-ig még megtekinthető kiállításon az öt éve elhunyt marosvásárhelyi fotóriporter, újságíró, értékmentő Erdélyi Lajos archívuma tárul a nézők elé. Párszor már adtam hírt róla, most többet időztem a mintegy kétszáz képet, dokumentumfotót, hangkazettát, kiadványt, leveleket, kéziratot, személyes tárgyakat látványosan, olykor rendhagyó módon felvonultató, a hangsúlyokat szellemesen kiemelő tárlaton, és sok átélt emlék borított be feltartóztathatatlanul. Megannyi nyomasztó és nyilván itt-ott kedves, derűs jelenet, mozzanat is, ami érthető, hiszen „Laló” archívuma a Ceaușescu-korszakot tükrözi a maga tragikumával, abszurditásával és persze humort is fakasztó realitásával együtt. Igazi kordokumentum ez a gazdag gyűjtemény, aki átélte, azt mindenik kép, videó, hangfelvétel megállíthatja, önelemzésre késztetheti. Számos jelenség a hajdanvolt képeslap, az Új Élet oldalairól tekint vissza rá. Már amennyiben eléggé koros az illető. Mert bőven jelenik meg olyasmi a falakon, amit a mai vásárhelyiek, székelyföldiek, erdélyiek, Kárpátokon túliak már nem ismerhetnek. Vagy nem úgy ismerhetik, ahogy „a tapintatlan fotóriporter” „tapintatosan” megörökítette kamerájával. Csak úgy kapásból, mi van a képein: alapjainál tart az új klinikai kórház építése Marosvásárhelyen, még működik a kesztyűgyár, virágzik a Prodcomplex, csúcson a termelés a parajdi sóbányában, még él Bözödújfalu, elkészült az új gyaloghíd a Kárpátok sétányon, a színészek falut jártak, a falusiak disznót vittek a vásárba a Dacia csomagtartójában. A városi diákok a kukoricaföldön heverve kanalazták a hideg ebédet, és kisdobosságot is vállalt az idős kollektivistanő. A Besztercén még tutajjal úsztatták le a fát, Nagyenyeden éppen letarolták a vár köré épült vityillókat. Van kottából harsogó, vén paraszttrombitás, homlokát borogató, szenvedő színész, tájoló primadonna, hangjátékon derülő báboscsapat, meg sok kiválóság, aki már örökre eltávozott, és még sok-sok minden látnivaló, aminek hatására magába szállhat a néző. Megteszi? Nem tudom. Biztos az anyaországba rég áttelepült számos ismerősöm is látta a kiállítást. Meg is érinthette sokukat. A kora délutáni órában csak magam voltam a magas, tágas galériában, ahol több sorban szólítottak meg a fekete-fehér fotók. Nem tértem ki előlük. Ráérősen morfondíroztam magamban a diktatúra embertelen természetrajzáról, arról, hogy mi hogyan történhetett, meg hogy mi írható a folyton önmagát ismétlő történelem számlájára, és mi múlt, múlik rajtunk, embereken. Bárhol és bármely időben. Nem sokra jutottam. A végkövetkeztetés azonban belém rögzült távozáskor: én is csak egy tapintatos újságíró vagyok.
