Ön ember-e? Mostanában mind sűrűbben szegezi nekem ezt a megrendítő kérdést a számítógépem. Tudhat valamit? Minden lehetséges. Bár gyanakszom, hogy inkább csak megszokásból teszi, igazán nem is kíváncsi a válaszomra, hiszen többnyire akkor is engedi folytatnom a szándékolt műveletet, ha nem pipázom be a kis négyszögbe, hogy ember vagyok. Amúgy tud ő mindent rólam, biztos többet is, mint kellene, elvégre bonyolult komputer, mindenhez hozzáfér, és nálam még a telefonom is okosabb. De úgy kell nekem, ha folyton fenn ténfergek a világhálón! Azonnal becserkésznek, bekerítenek az algoritmusok. Szóval a gép az úr. De vajon mit tenne a gépem, ha azt válaszolnám, nem, én is gép vagyok? Féltékenykedni, versenyezni kezdene? Na, állj, megint mindjárt elkalandozom! Maradjunk az eredeti kérdésnél: ön ember-e? Ezen az ő lélektelen, gépi figyelmeztetése nélkül is időnként hajlamos vagyok elmerengeni. Olyankor, amikor magamba szállok, mert rájövök, bizonyos helyzetekben nem viselkedtem úgy, ahogy illett volna, vagyis kellő emberséggel. Van ilyen. Egyre embertelenebb a világ, ragadós az ilyesmi. Jobb lenne, ha vészjelzésként valaki vagy valami időről időre mindenki fülébe suttogná az ember voltunkra vonatkozó kételyeket. De vajon érne ez valamit? A tapasztalat sajnos azt mondatja velem: aligha. Próbálkozni lehet. Sok minden egyébbel is. Itt van például a kalendárium, amelyben az áll, szeptember 18. az illetlenség világnapja. Nesze neked! Már ezt is ünnepeljük? A realitásokat figyelembe véve ezen sem kellene csodálkoznunk, tele a világegyetem illetlen alakokkal, de amint e nemzetközi nap létrehozói emlékeztetőjükben hangsúlyozzák, nem ünnepelni akarnak, ellenkezőleg: felhívni a közfigyelmet arra, hogy körülöttünk mind nagyobb teret hódít magának az illetlenség. Mi több, ennek a fogalomnak, jelenségnek a rosszabbik, gorombább, mélyebbre süllyedő, embertelen változata, minden vonatkozásában és ténybeli, gyakorlati megnyilatkozásában. Már rég nem arról van szó, hogy nem úgy élünk, viselkedünk, ahogy az illem megkívánná. Mind feltartóztathatatlanabbul mélyedünk a durvaság, az otrombaság, az alpáriság mocsarába. Figyelje meg a közbeszédet, kedves olvasó. Egyre minősíthetetlenebb. Közéletben, médiában, politikában, sportban, mindenben terjed a jólneveltség tabulistájáról lekerülő kifejezések, csúnya szavak használata, diadalmasan tör előre a trágárság, a durvaság s mindaz, ami ezekkel jár. A politikában? Ott is. Hol van már a régi diplomáciai etikett?! Betévedtek néha az amerikai elnökválasztás kampánycirkuszába? Követik a romániai választási csatározásokat? És még mi várható a kampány idején! Hát a magyarországi tévécsatornák megnyilatkozásaira felfigyeltek-e? Nézik-e a futballhuligánok őrjöngését a stadionokban és azokon kívül? Szégyenkeztek a buszon egyes fiatal galerik ocsmánykodása miatt? Észrevették-e, miként silányul az elfogadható szint alá a tévés valóságshow-k, realityk szereplőinek, sőt még a zenés műsorok zsűritagjainak is a szóhasználata? Nem folytatom, érthető, miről beszélek. Valamiért könnyebben terjed a csúf beszéd, mint a szép. Ez is emberi minőségünk velejárója? A gép mindig roppant udvarias, ahányszor csak kapcsolatba kerülünk. AI, a mesterséges intelligencia (MI) is rendkívül választékosan mondja a magáét, akármikor és akárhányszor keresem is fel. Nem lesz sosem ingerült, ideges, mint a fáradt, közönyös közhivatalnok, aki legszívesebben a pokolba küldené az ügyfeleket. És akkor? A gépre adom a voksomat? Szó sincs róla! De jusson mindegyre eszünkbe az általa feltett tőmondat: Ön ember-e? Vajon nyugodt szívvel adhatnánk rá pozitív választ?
