Azt álmodtam, hogy csendesen sétálgatunk a kora tavaszi tájban, amikor hirtelen marcona, fegyveres katonák vettek körül. Házmagasságban lebegtek furcsa légi járműveken, inkább ufós, mint földi öltözékben, de valahonnan tudtam, hogy oroszok, akik immár Erdélyt is célba vették. Félelmetes, de lenyűgöző volt a látvány. Nem féltem, nem úgy tűnt, mintha gyilkos szándékuk lenne. Sőt, egyik-másik barátságosan integetett is felénk. Még nem döntöttem el, visszaintek-e, amikor felújult virózisom váratlan hullámaként egy ellenállhatatlan köhögési roham rántott vissza a való világba. Melyikbe? Ezt nehéz meghatározni. Mindannyiunknak az a való világ, amit megtapasztalunk, amennyit közvetve, esetleg közvetlenül megismerünk belőle. Vagyis egyénenként, közösségenként különböző. Az álmomat biztos befolyásolta az, amivel a tévéfilmek, streamingsorozatok folyamatosan elárasztanak, a sci-fik, katasztrófafilmek, háborús rémtörténetek borzalomözöne, de legalább olyan mértékben a riportok, helyszíni felvételek, élőben és utólag bejátszott képes jelenetek, napi rémségek is, amelyek nem a fantázia szüleményei, hanem a realitást próbálják visszatükrözni. Teljes képet kapok vajon általuk a földi valóságról? Aligha, pedig arra törekszem, hogy mindenről minél több, minél változatosabb forrásból értesüljek. Szakmai elferdülés ez nálam nyilván, de ha nem lennék újságíró, akkor is azt szeretném, hogy a lehető legtöbb szempontot figyelembe véve alkossak véleményt, amikor az életünket vagy annak valamilyen jelenségét próbálom elemezgetni. Nem említettem, de kíváncsi vagyok a közösségi média által közölt információkra, véleményekre is, és adott esetben valamennyire talán ez is befolyásolhat. Mindez persze meghaladott, régimódi álláspontnak is tekinthető. Az emberek nagy többsége tapasztalatom szerint nem így informálódik. Megelégszik azzal, ami a legkönnyebben elérhető és összecseng mindazzal, amit tudni, hallani, olvasni akar a világról, egyben megerősíti abban a hitében, hogy minden úgy van jól, ahogy van, szeretett vezetői tévedhetetlenek, gáncs nélküli lovagok, a világ legjei, és így tovább. Ha valaki mást mond, netán érvekkel is alátámasztaná meggyőződését, azt nem hallgatja meg, átvált bejáratott, az ellenfeleket semmibe vevő, hazafias jelszavakat pufogtató, kedves csatornáira. Szíve joga, mindenki azt fogyaszthatja, ami neki tetszik. De az egyoldalúság, az elfogultság hosszú távon aligha lehet kifizetődő. A realitás nem egyszínű, elvárható, hogy legalább a legfontosabb vetületeit képesek legyünk megismerni. Ha erre szándékunk sincs, sok mindenben melléfoghatunk. Mondjak példát is? Ha teszem fel, valaki a romániai politikai, gazdasági, társadalmi közegben éli mindennapjait, de csakis az anyaországi „királyi” tévé, rádió adásai, az ottani kormányzati politika szócsövei alapján tájékozódik, kettős valósággal áltatja magát, a honi és a nemzetközi politikai mozgásokból, erővonalakból, tendenciákból sok mindent félreismerhet. Lehet jótékony a „boldog tudatlanság”, de az átláthatatlanul bonyolódó társadalmi katyvaszban, ami ebben a választási évben Romániát különösen jellemzi, amikor lépten-nyomon előkerül a nemzeti, etnikai gyűlöletkeltés eszköztára is, nem vezethet semmi jóra a tájékozatlanság, a kisebbségi magyarság választási sikereit nem az dönti el, hogy a nyájszellem jegyében amott túl mit mondanak. Az EU-ról például, vagy Putyinról, Trumpról, netalán mit nem Navalnij haláláról, az ukrajnai civilek bombázásáról, az orosz háborús bűnökről. Miről vélekednek ugyanígy ott, mint itt, és miről teljesen másképpen? És mire ösztönözhetne mindez minket, ittenieket? Sok a kérdés, többségükre nem világos a válasz. Nem mintha én tudnám, hiszen még az is függőben maradt, amit álmodtam. De egy részére legalább emlékezem. És tudom, hogy döntés előtt álltam. Persze a lényeg mindig azon múlik, képesek vagyunk-e végre dönteni.
