Vasárnap ünnepelt Gyergyóalfalu. Marosvásárhelynek is része volt ebben. Nem is akármilyen. A példásan felújított Petőfi Művelődési Központ előtt felavatott szobor, A festő, a vásárhelyi művészeti élet egykori meghatározó egyénisége, Izsák Márton alkotása. A tényhez történetet is társíthatunk, elvégre régóta kiegészíthető a szállóige: nem csak a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Döntésre, szétdarabolásra, robbantásra, beolvasztásra, hasonló egyebekre gondolhatunk, de ez nem ilyen rémtörténet. Annál érdekesebb. És szívderítő. Az Alfaluhoz közeli Galócáson 120 éve született szobrász az általa kezdeményezett, majd negyedszázadon át igazgatott marosvásárhelyi művészeti középiskola egyik tehetséges tanulójáról, a mai erdélyi képzőművészet kiváló alkotójáról, a gyergyóalfalvi születésű, csíkszeredai Márton Árpádról mintázta a művet 1955-ben. A mester annyira megkedvelte a talentummal gazdagon megáldott, karakán székely legénykét, akihez mintha hozzánőtt volna a jellegzetes gyergyói viselet, hogy elhatározta, szoborban is megörökíti. Kilencedikes volt akkor a leendő festő, mint meséli, Izsák, aki szigorú ember volt, de nagyon tisztelték a diákjai, és sokat köszönhetnek neki, több alkalommal rendelte be az igazgatói „szentélybe”, hogy alfalvi gúnyájában modellt álljon. Aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal, fél esztendő alatt elkészült a mintegy hatvancentis agyagalkotás, aminek később a gipszváltozata is megszületett. Ennyi az előzmény. A karakteres plasztika csendesen meghúzódott a szobrászművész vásárhelyi műhelyében összezsúfolt sok más mű között, magam is láttam nemegyszer. Majd Izsák Márton 19 évvel ezelőtti halálát követően, a műteremház felszámolásakor, amikor a szobrász egykori tanítványa, Hunyadi László igyekezett a megmaradt és szétszórodható hagyatékot menteni, ezt a munkát annak adta, akit a szobor ábrázolt. Márton Árpád örült neki, patinázott változatban őrizte meg az alkotást, majd felajánlotta az egykori falustárs kolléga, Sövér Elek nevét viselő alapítványnak. Erről a tevékeny alapítványról lapunkban is többször írtunk, nagy szerepet játszik a gyergyói település kulturális életében. Idén 30 esztendős, vasárnap erről is megemlékeztek, a jubileum fő mozzanata nyilván a szobor avatása, megszentelése volt. Immár bronzalakban magasodik a sima, szürke kőtalapzaton. Nem a mű nagysága, hanem erőteljes kisugárzása, a megmintázott egyéniség „csak azért is kiállása” ad neki monumentalitást. Gyergyóalfaluban immár véglegesen ő A festő, a mindenkori. Aki az övéihez konokul ragaszkodva, ecsettel, palettával a kezében, befelé is figyelve, előre is éles szemmel vizsgálódva kémleli a horizontot. Fiatalosan, reményekkel telten. Ahogy kortól függetlenül minden igaz alkotóhoz illik. Ennek jegyében nyitja kapuit nyárról nyárra a Gál Mihály kezdeményezte bucsini Vadárvácska alkotótábor is, amely már 18. alkalommal hívta egybe Bükkfőre a művészeket, köztük több marosvásárhelyi törzsvendéget is. Az idei zárókiállítás anyaga is, amelyet a mostani ünnepélyes alkalommal vittek közönség elé, kellő változatossággal és frissességgel tükrözi ezt a szándékot. Jó, hogy az alapítvány vezetősége felvállalja a szoborállítással járó megannyi nehézséget, és kellő támogatást is képes szerezni céljai eléréséhez. Kevés ehhez mérhető település lehet itthon és messze földön is, amelyen ennyi emlékművel, köztéri alkotással tisztelik meg múltjukat, jelenüket a lakosok, mint itt. Ez a hozzáállás is magyarázza, minek köszönhető, hogy Gyergyóalfalu már több mint harminc hivatásos képzőművészt irányított alkotói pályára. És harmincöt pap is innen származik, hangzott el az ünnepségen. Abban is felfedezhető jelképes szándék, hogy A festő a bejárat közelében nincs egyedül. Két kunhalomszerű földdomborulaton két faragott fakompozíció társul melléje. Szintén itt született szobrász, a hosszú ideje Vásárhelyen élő Kiss Levente munkái. Az osztovátaszerű struktúra a hely szövő-fonó asszonyai, a mezei foglalatosságokat idéző installáció a helyi szántóvetők előtt tiszteleg. Névtelenül. Nem mindig a múltban vagy a magasra emelkedett személyiségekben kell keresnünk, ki vagy mi érdemes a köztéri jelállításra, sok más értékben, szimbólumban is benne lehet az a látvány, amire mindenkor büszke lehet a közemlékezet. Ez így konkretizálva talán meg sem fogalmazódott a szoborállítókban, de mindenképpen rokonszenves üzenet.
