Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A hőség nem akadály. Aki teheti, a kis- és nagyvilágot járja. Izzadva, zsörtölődve, bosszankodva, attól függően, kit milyen körülményekkel és természettel áldott meg a Fennvaló, mennyire boldogítanak vagy sújtanak a különféle repülő- és vasúttársaságok. Én májusban, kellemes tavaszi időben voltam hosszabb kiránduláson civilizált nyugati országokban. Szóba is hoztam már egyik-másik jegyzetben, de most visszatérek rá, mert hétfő reggel bemondták a rádióban, hogy aznap, július 10-én volt Jean Calvin, a mi Kálvin Jánosunk, a nagy svájci reformátor, keresztyén tudós, a kálvinizmus névadójának a születésnapja. Genfi látogatásunk során lépten-nyomon emlékeztetett rá valami vagy valaki. Svájc e nagy forgalmú városában szobor, dombormű, utcanév, másféle emlékjelek sokasága örökíti meg Kálvin halhatatlan egyéniségét, méltatja életműve egyetemességét. Mind közül a legmonumentálisabb a reformáció emlékműve, más néven a reformátorok emlékfala a központhoz közeli egyetemi parkban, amit talán minden turista a feltétlenül meglátogatandó emlékhelyek közé sorol. Ha protestáns, pláne, ha magyar, aligha van kivétel. Mi a feleségemmel Illyés Gyula nagy ívű „versszimfóniáját” frissen olvasva mentünk a találkozásra, az utazócsoport többi része nem magyarként nem volt így felvértezve. Esélyegyenlőség az ilyen? Esetünkben netán pozitív diszkrimináció? A jelek szerint a busz utasai a reformációról sem tudtak túl sokat. Pedig ha ismerik az Illyés-verset, már az elején rájöhettek volna, mit érdemes kérdezni az idegenvezetőtől. „Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza/ a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt/ milliók végső tisztelgését hozza,/ úgy mentem el rajvonaluk előtt./ Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel/ a hadrakelt hit zord hadnagyai, / a Vilmosok! és Coligny és Cromwell/ – ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!...” És tovább a megrendült költő drámai gondolatmenete a vallásszabadságról, történelemről, mennyi tartalommal, értelemmel, hittel tölti fel az amúgy valóban hatalmas, egyszerű műemléki látványként is lenyűgöző emlékfalat! Hátha még hozzátesszük azokat a tanulságokat is, amelyekkel azok gazdagodtak, akik Sütő András töprengésre késztető színművét, a Csillag a máglyán-t is látták, olvasták! Az idegenvezetőnk, mellesleg a Déli-Kárpátokon túlról származó jóindulatú fiatalember, kellő távolságról kezdte az ismertetőt, csak így lehet szemmel követni a tíz szoborral kiteljesedett emlékműnek mind a száz méterét. Lelkesen elmondta mindazt, amit erről a nemzetközi útikönyvek rövidített változatai tartalmaznak, itt-ott némi bulváradalékkal is fűszerezve, alaposabban foglalkozott a fal közepén álló négy, tántoríthatatlannak tűnő, komor, óriás alakkal, majd a látnivalók befogadása szabad préda volt. A Kálvin, Knox, Farel, Béza négyes vonzotta magához az érdeklődőket. A két szárny kevés figyelmet kapott. Elidőzött-e valaki a szablyás Bocskainál? Ő talán későn futott, hogy neki csak a széle jutott? Abból is csak a keleti!? Hagyjuk a cinizmust! Rendkívüli jelentőségű, hogy Erdély és Magyarország egykori fejedelme és mindaz, amit képviselt felkerült az emlékfalra. Sokfelé utána lehet nézni, pontosíthatók az információk, melyek szerint a Bocskai István szobrához illesztett felirat az 1606. évben kötött bécsi békére utal, amely által a fejedelem a királyi Magyarországon is be akarta vezetni a vallásszabadságot, amely Erdélyben már fél évszázaddal korábban megvalósult. A dombormű Bocskait a kassai országgyűlésen ábrázolja, amikor a fejedelem előterjeszti a bécsi békekötés pontjait. Mögötte áll kancellárja, Kótay Mihály, a másik oldalán Alvinczy Péter kassai prédikátor. Előtte a mágnások (többnek szerepel a neve a domborműn), majd a (szepesi) városok képviselői állnak, az utolsó köztük Thököly, aki szepesi gróf volt. A dombormű két oldalán Bocskai Kassán tett kijelentése szerepel, amely szerint a hit, a lelkiismereti szabadság és a régi törvények értékesebbek a magyar nép számára az aranynál. A magyarországi református egyház egyébként annak idején az emlékmű felállítására adományt küldött; a svájciak adománya után ez volt a legnagyobb. Egy-két utastárs, aki mégis oda vetődött a bal szélre, csodálkozva kérdezte, miért éppen ott fotóztatjuk magunkat. Elmagyaráztuk. És az idegenvezetőnk figyelmét is felhívtam a lehetséges adalékra, amellyel ezután érdemes lenne kiegészítenie genfi ismertetőjét. A körút során különben, ahol lehetett, igyekezett romániai vonatkozásokat is említeni. Nem vette rossz néven az észrevételt, legalábbis nem mutatta, de lelkesedés sem látszott rajta. Már csak azért is elmennék újra a svájci turnéra, hogy megtudjam, előlép-e az említendők közé a 17. századi „győztes erdélyi fejedelem”. Legyünk optimisták: az emlékmű felső részén latin jelmondat hirdeti: Post tenebras lux. Vagyis sötétség után fény várható. Csak épp azt nem tudja senki, mikorra ütemezték be a hajnalhasadást.