Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A szemét… A három pont valamennyire talán érzékelteti, hogy ez a nem túl kedves szó érzelemmentesen, semlegesen tolakodott elő bennem, miközben csak úgy, tétlenül bambultam a semmibe. De mégsem lehetett véletlen, hiszen naponta levittem az utca végére a szemetet, a felháborodásom pedig úgy nőtt, forrt visszafojtva, ahogy a szeméthalom terebélyesedett eddig sosem tapasztalt méretűre a dugig telt kukák körül. Tehát, ha akarom, van magyarázat a fogalom váratlan jelentkezésére. Inkább az érzelmi telítettség hiánya lephetett volna meg, ahogy megszólalt hangtalanul. Amikor kimondom a szót, az többnyire átvitt értelmű, felkiáltójeles és személyre szóló, valakire vagy nagy ritkán valamire konkrétan vonatkozó jellemzés. Így: a szemét! A hangsúly változó, az is jellemezhet. De most mintha önfeledten dúdolgatnék, csak úgy előjött valahonnan. Valószínűleg azért is, mert nemrég a világhíres Genfben rögzítettem magamban mint lehetséges jövendő jegyzettémát. Nem mintha bárhol is láthattam volna az utcán mocskot, szemetet, annak legfennebb ott voltak halvány jelei, ahol turisták jártak, időztek nagyobb tömegben. De akkor itthon, Marosvásárhelyen és környékén már hosszú ideje zajlott a szemétügy és az azt övező végtelen, egészségtelen huzavona. Én meg azt reméltem, mire hazajövünk, minden megoldódik. Ugyan! Rosszabb minden, mint azelőtt. De ha fölösleges szófecsérlésnek is tekinthető, a téma azért még elővehető. Igaz, hogy ott, az óramű-pontosságú, civilizált Svájcban kevesen figyeltek fel rá, s amint láttam, kirándulócsoportunk információt szomjazó tagjai is lelkileg érintetlenül átsiklottak fölötte, számomra azonban nagyon beszédes volt. Persze a történelmi emlékekkel telített nagyváros szívében, a tágas Neuve téren magam is áhítattal néztem az emblematikus Grand Théatre, a Zenekonzervatórium, a Rath Múzeum épületeit, és hallgattam róluk a tudnivalókat, na meg a közeli Genfi Egyetem és a Reformáció fala is nagyon vonzott már, de a hátunk mögött szétszórtan óriásfotók is próbáltak szólni hozzánk, velük is szerettem volna dialógust kezdeni. A szabadtéri kiállítás szereplői utcaseprők voltak, illetve azok, akik szervezik, irányítják a munkájukat, és összeforrott, jókedvű csapatként gondoskodnak a város tisztaságáról. A genfiek szerint megérdemlik, hogy közülük a legérdemesebbek hatalmas arcképükkel és egy-egy rövid önvallomással, munkaruhában és seprűvel vagy más munkaeszközzel a kezükben a nyilvánosság elé kerüljenek, ekképpen is érezzék a polgárok megbecsülését. Abból, amit láttam, tapasztaltam a városlátogatáson, egyetértettem a helyiekkel. A párbeszéd nyilván elmaradt, élő mivoltukban nem voltak jelen, s ha ott is vannak, aligha ismertem volna mindenikük anyanyelvét, hiszen bőrszínük alapján is látszott, sok irányból érkeztek Svájcba, de kortól, nemtől függetlenül, mindannyian vidámak, életerősek, tekintetük arra vall, hogy tudatában vannak munkájuk jelentőségének, büszkék arra, amit tesznek, és ahogy teszik. Gondolom, kellőképpen meg is fizetik őket ezért. Szükséges is, Svájcban drága az élet, az nem kétséges. Mi, kelet-európaiak igazán fel tudjuk ezt mérni. De az mindenképpen felmerül az emberben, ha anyagiakban nem is, de mentalitás, életfelfogás, munkamorál, közéleti elkötelezettség, munkaszervezés, városgazdálkodás és más hasonló szubjektív vonatkozásban sok mindent átvehetnénk tőlük. Ne azt nézzük, mit nem lehet és miért, arra figyeljünk, ami nálunk is megvalósítható.
Marosvásárhelyen a Kövesdombon, abban az utcában, ahol lakom, soknapos szünet után hétfőn itt-ott végre hordani kezdték a szemetet. Megtörténik a csoda, végre megtisztul a fertőtől a lakókörzet? Nehezen hihető. A tényállást naponta fotóztam. Egyes lakók, akik láttak, biztattak, vigyem el a képeket a polgármesteri hivatalba. Minek? Ők is tisztában vannak a helyzettel. És még csak nem is az ő kezükben összpontosul életminőségünk javításának, szinten tartásának ez a fontos szelete. Azt a nevét nehezen megjegyezhető fejlesztési társulás szervezi, igazgatja. A minap állítólag történt előrelépés az ügyben, bukaresti-konstancai cég lett a köztisztaságot biztosító pályázatkiírás nyertese. Fellélegezhetünk? Láttuk, mi lett abból, amikor a Kultúrpalota felújítását egy ilyesmiben nem jártas ploieşti-i cégtársulásra bízták. Amit biztosan ki merek jelenteni, az az, hogy van még mit várnunk, amíg sor kerülhet egy olyan kiállításra, amilyennel Genfben találkoztam. De itt meg is állok. Már a szomszédból is áthallszik a csatakiáltás: Valaki le kéne vigye a szemetet! Na, fiúk! Itt az alkalom, hogy legyünk valakik.