Zsírt bele! Nem főzőlecke lesz, nem vagyok jártas sütésben, főzésben, ez másféle emlékeztető. Talán vannak még, akikben ez a sokféleképp hangsúlyozható felszólítás másfajta emlékeket idéz. A kártyázást. Lehetett diadalmasan kivágni, álszenteskedő szerénységgel suttogni, harciasan harsogni, csúfondárosan felszólítani a játszótársat, hogy zsírt belé! Aki zsírozott valaha, az jól tudja. Márpedig sokan töltötték ezzel az időt. Otthon, vonaton, váróteremben, porták előtt, parkban, kiránduláson, csatlakozásra várva, városon, falun, akárhol, mindenütt. Még kibicek is gyakran összegyűltek a kártyázók köré. Ha nem zsírozás folyt, akkor hatvanhatos, huszonegyezés, amerikai hetes, snapszli és így tovább, nem folytatom. Mindenki szeretett kártyázni, mindenhol hamar előkerült a 32 lapos magyar kártya. Gyűrötten, kopottan, már-már elmosódottan is. Ma már nincs így, divatjamúlt lett a kártyajáték, annak legalábbis ezek a fajtái, elhalványította a modern világ, a digitalizálás, a mindenre alkalmas okostelefon. Akár gép is lehet a partner. Magyar kártyáról hallunk eleget, de nem eredeti értelemben, bizonyos államokban, nálunk különösen, a politika, a társadalmi csatározások eszközévé, választási, gyűlöletkeltő, népbolondító stratégiák mindegyre felfrissíthető részévé vált. És akkor miért rántottam elő mégis az emlékezet bugyraiból? Azért, mert önkéntelenül is eszembe juttatták. A minap Svájcban. Társasutazáson busszal utaztunk keresztül ezen a rendkívül civilizált, gyönyörű és gazdag országon, és a mai Uri kanton környékén az idegenvezetőnk Tell Vilmosról kezdett mesélni. A mondahős szabadságharcos Wilhelm Tell ezen a vidéken nőtt fel a 13-14. század fordulóján, és vált a zsarnokság ellen fellépők mindmáig legendás alakjává. A hangszóróban megelevenedett a többször filmre vitt, színpadon, daljátékban megidézett különös történet a hősről, aki nem akarta megsüvegelni a zsarnok birodalmi helytartó, Hermann Gessler fövegét, és emiatt a fia fejéről kellett lenyilaznia az almát, majd később a lázadók élére állva, magát Geszlert is megölte, és elűzték a gyűlölt elnyomót. Lelki szemeim előtt viszont hirtelen a jól ismert kártyafigurák jelentek meg: Tell Vilmos a makk felsőn, Geszler Hermann a piros felsőn. Majd ahogy a mesélő részletezte a valóságosként tálalt sztorit, rendre a többiek, Stüszi vadász, Rudenz Ulrich, meg a rangban kisebbek, akik az alsókra kerültek, Kuoni pásztor, Reding Itell, Fürst Walter, Harras Rudolf is. Ugye, hogy ismerősek?! Már gyermekkoromban belém vésődtek ezek a nevek és képek. Így, magyarul, ahogy a kártyákon szerepelnek. A Kárpátokon túli idegenvezető persze németesen igyekezett mondani a neveket, megnevezéseket, a magyar kártyáról pedig aligha tudott, én viszont gondolatban jól elkalandozhattam, amíg a busz magabiztosan robogott az tükörsima autópályán. Egyébként, mint hírlik, a Tell-kártyaként is forgalmazott magyar kártya nagyrészt ismeretlen Svájcban. Pedig az 1308-as népfelkelés vezéregyéniségei ma is megbecsültek a svájci köztudatban. A magyar kártya megalkotóit különben az 1804-ben írt Schiller-dráma ihlette meg az 1860-as évek elején, vagy még korábban, és úgy terjedt el Európában. Annyira, hogy immár külön napja is van a kalendáriumban, december 29. Ennek az egésznek külön irodalma van, magam is eléggé hosszasan írtam róla valamikor. De ezúttal jó memóriapróba volt magam elé képzelni a piros, zöld, tök és makk jellegzetes kártyafiguráit. Ami tény: akár ismerős alakok ilyen megszemélyesítésben a svájciak számára, akár nem, ott nem szokás az ilyen-olyan kártyákat kijátszani egymás ellen, egyik vagy másik etnikum rovására. A rétorománok a Svájci Konföderáció lakosságának egy százalékát sem teszik ki, mégis hivatalos nyelv az övék is, hogy csupán egyet említsek a példásan megoldott együttélési szabályokból. És azt évszázadok óta tudják, meg is jegyezték, hogy badarság a játékszabályokat valakiknek a kénye-kedvére ukmukfukk megváltoztatni. Zsírt bele!
