„Öltöztesd fel gyorsan a gyermekeket, és menjetek a Színház térre! Tele van harckocsikkal, bele lehet ülni! Fegyverek is vannak!” – akaratlan tanúja voltam a hátam mögött lebonyolított izgatott telefonhívásnak, a lelkesen parancsoló férfihang anyának, nagyanyának szólhatott a buszon. Nem néztem hátra, nem tudom, ki beszélt, de érződött, ritkán szoktak ellentmondani neki. Legalábbis otthon. Tudtam, mitől lelkesült fel annyira, a buszhoz igyekezve, magam is belevegyültem a szokatlanul nyüzsgő tömegbe, és megdöbbentett a teret uraló látvány. Akárha légi deszant szállta volna meg a Nemzeti előtti térséget. A legmodernebb hadi felszerelések pompáztak mindenfelé. A filmekből, tévéből, videójátékokból jól ismert humveek, másféle felfegyverzett katonai terepjárók, lánctalpas szállítóeszközök, egyenruhás kommandósok, díszöltözékű tisztek, harcra, aknakeresésre kiképzett kutyák lepték el a teret. Először NATO-népszerűsítő akcióra gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy hadseregnapi esemény közepébe csöppentem. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet, mindent körbejártam. Lehetett, semmit nem titkoltak, mindent megmutattak. Volt mit nézni, nyugodjunk meg, a legmodernebb fegyverekkel is rendelkezik a román hadsereg. Remélhetőleg sosem kell használniuk. De ha mégis, lesz, aki kezelni tudja őket? Ez számomra nyitott kérdés, azt viszont vegyes érzelmekkel tapasztaltam, hogy akik különösebb hírverés nélkül is odavetődtek, igen nagy érdeklődéssel figyeltek meg, próbáltak ki mindent, amit lehetett. Hétköznap délelőtt volt, sokan dolgoztak, gyermek és fiatal viszont bőven akadt. Pisztolyt, gépkarabélyt, géppuskát forgattak nagy élvezettel és meglehetős szakértelemmel, kérdéseik is voltak, válaszokat is kaptak. Beülhettek a harckocsik volánja elé is, vagy a platóra, a nehézfegyverek kezelőállványára. Számos édesanya, kismama, nagytata, nagymama sétált arrafelé gyerekkocsival. Még kisdedeket is behelyeztek a hadi jármű ülésére. Sosincs túl korán kezdeni, ugye?! Fura együttélés kerekedett a harckocsik és a gyerekkocsik kavalkádjában. Jó napja volt ez az ott megfordult kisiskolásoknak, kamaszoknak, végre nem csak láttak, olvastak ilyesmikről, kézzelfogható közelségbe is kerültek a modern gyilkolóeszközök. Jó ez nekünk? Máris kezdek moralizálni. Pedig nem akarok, de tény, hogy érdekes volt, amit láttam. Nem lelkesített, mint sokakat, akik akkor ott megfordultak. Vegyes érzelmeket ébresztett bennem, nem részletezem. Annyit viszont elmondhatok, hogy a vásárhelyi Színház térről másfajta események, régebbi élmények is megelevenedtek bennem. Azok a napok, amikor a nemzetközi könyvvásári rendezvények zsongása vonzotta oda az érdeklődőket. Mindig nagyon népes gyermeksereg is mozgolódik olyankor arrafele. Nem harci játékokra, a könyv, az olvasás, az irodalom, a mese, a szellemi kihívás, vetélkedés, a szerzőkkel való ismerkedés, találkozás lehetősége szólítja oda őket. Minden bizonnyal így lesz a jövő héten is, amikor a 28. könyves rendezvénysorozat történéseire, kínálatára nyitják tágra a színház kapuit. „Könyvben utazunk”, hirdetik a vásárszervezők, és milyen jól gondolták, amikor ezt a mottót választották. Az olvasás serkentette képzeletnél semmi sem lehet határtalanabb. Az se, ha kézbe vett puska vagy pisztoly bombázza a fogékony tinédzserfantáziát. Jó lenne hinni abban, hogy az „Olvasd el, és játssz velünk!” hívó szó felülírhat bármely haditudománnyal megalapozott katonai stratégiát.
