Add már, Uram, az esőt!… Kovács Kati eget ostromló, keleties dalát vélem hallani, időnként dúdolgatom is magamban. Ötven éve rögződött belém az 1972-es magyar Táncdalfesztivál győztes száma. Nem tudom, aszály volt-e akkor országban, világban, bizonyára az, ha ilyen dalt és szöveget nevezett be az akkori fesztiválra Koncz Tibor és Szenes Iván. Romániában inkább a ’40-es éveket emlegették a nagy szárazság és éhínség idejeként, mi, itteniek viszont akkor már azokat a csapásszerű, katasztrofális hiányokat észleltük, amiket a Ceauşescu-diktatúra hozott ránk. Esővel vagy anélkül. De tény, hogy a mostani csapadéktalanság, a viharokkal tűzdelt hosszas kánikula mindent és mindenkit keményen megvisel. „Száraz a föld, és szomjasak a fák”, panaszolja a táncdal, annál azonban már sokkal nagyobb a baj. És még mi lehet belőle! Pláne, hogy háború, járvány, gazdagsági válság, csődhelyzet meg több más hasonló képtelenség nehezíti a helyzetet itt is, ott is, amott is. De maradjunk az aszálynál, ami egyre több megszorítást követel, hiszen tó, patak, folyó, kút kiszárad, már a víz is luxus. Most kellenének csak igazán az esőhozó emberek. Mondják, vannak ilyenek. Nem hiszem, hogy ismernék egyet is közülük, de Az esőhozó ember, Richard Nash kiváló drámája eszembe jut néhanap. A marosvásárhelyi Székely Színház egyik legsikeresebb előadása volt, 64 éve, 1958 forró nyarán mutatták be Tompa Miklós és Rappaport Ottó rendezésében. Vízbőséget nem teremtett, de művészi termésként gazdag tapsot aratott. Kitűnő teljesítményt nyújtott a legendás társulat, a főszerepben Kovács György remekelt. És emlékezetes volt Tanai Bella, Lohinszky Loránd, Tarr László, Borovszky Oszkár, Csorba András alakítása is. A produkció létrehozói közül ma már senki sem él. Az idősebb színházkedvelők biztos emlékeznek a sztorira s a figurákra. Hangfelvételként többször is újrahallgathatták az előadást a Marosvásárhelyi Rádióban. Napjainkra kifogytak az esőhozók, „csodatevőkben” azonban nincs hiány. Gátat lehetne tömni velük, csak lassan már a gát is fölösleges, annyira kicsi a vízhozam. Keletjük persze volna, hiszen a jónépnek mindenfélét be lehet adni. Kevésbé azt, hogy mi magunk, az emberiség lennénk az ilyen negatív hatású természeti jelenségek okozói. A tömegek a legképtelenebb ötletekre, fantazmagóriákra, szélhámiákra vevők. Akkor is, ha legfelsőbb szintről jönnek az agyrémek. És még reményteljesebben fohászkodnak, ha egyházi köntösben mutatkoznak az esőcsinálók. Jámbor ortodoxok különböző szabadtéri helyeken immár napok óta könyörögnek pásztoruk vezetésével a mennyei mannaként várt szomjoltó csapadékért. Ha nekik ez jó, lelkük rajta. Bár valószínűtlen, hogy ez lenne a probléma megoldása. De előbb-utóbb megerednek az ég csatornái, s visszazökkenünk a normalitásba. Az is lehet, hogy mire ezek a sorok az újságban megjelennek, már teszi is a dolgát az enyhet adó eső. Nem lesz benne semmi érdemem. De úgy éreztem, jelezni muszáj, aggaszt az aszály. Prózaibban: én szóltam, na!
