2022. augusztus 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

És mi, balgák hova álljunk? Sokan ismerik a viccet a tanácstalan „belgákról”, a kérdésem egyeseknek talán ezt juttatja eszébe. Van is a jegyzetkezdő két dologban némi analógia, a lényeg azonban különbözik. Vagy alapvetően mégsem? Mint általában lenni szokott, kérdést kérdés követ, különösen akkor, ha a felvetés konkrétan is értelmezhető, de képletesen is. Jelen esetben a kérdő mondat elsődleges értelméről van szó. Egy ideje fel kell tennem, amióta Budapesten egyre több peremkerületi lakónegyedben is bevezették a kötelező parkolási díjat. Előttünk, akik külföldről érkezünk néhány napra a magyar fővárosba, netán egy hétre is, jól betették a kaput. Nincs hol parkolnunk. A budapesti lakosok családonként két gépkocsira kaptak ingyenes parkolási engedélyt, ha több van nekik, az alaposan megritkított zárt, őrzött parkolóhelyeken havi bérlet fejében tarthatják a járművüket. Oda kívülálló, pláne csak pár napra, be nem teheti a lábát, az autóját még kevésbé. Nekünk, máshonnan érkezett balga autósoknak, akik ilyen badarságra vetemedtünk, hogy saját kocsival robogjunk be a világvárosba, fájhat a fejünk. Mi legyen a járgányunkkal, elvégre nem akarunk vele a közlekedési tömegnyomorban tovább furikázni. Talán megfizethetnénk a mind busásabb parkolódíjat, de annál is vannak szabályok, azt kétóránként fel kellene frissíteni. Abszurdum. Az ember nem azért látogat kedves metropoliszába, hogy mindegyre visszarohanjon a parkolóórához. Akkor marad a tilosban parkolás kockázata az esetleges tetemes büntetéssel. Vagy: nyakába veszi a várost, és keres egy ennél is távolabbi olyan lakótelepet, ahol még nem díjköteles a parkolás. Legutóbb ez több kilométerre volt a lakásunktól. És mi lesz a következő alkalommal? Valakik ott fent megoldották a dilemmát. Olyan drága lett az üzemanyag, hogy bennünk, határon túli balga magyarokban már fel sem merülhet az anyaországi autós utazás gondolata. Szó nélkül lenyeltük a békát. Mi mást tehettünk volna? Persze az a gondolat felerősödik bennünk, hogy nem érdemeltük ki a hátrányos megkülönböztetést, van elég részünk ilyesmiben itthon, nem kellene büszke magyar állampolgárokként is másodrangúnak éreznünk magunkat, mint a mostani helyzetben. Az az évenkénti egy-két-három tankolás, amire az erdélyi magyarok aránylag kis hányada rászorul magyarországi utazása során, talán nem tenné tönkre az államot. Olyan katasztrófa lenne, ha minket is besorolnának a kedvezményezett benzinvásárlók körébe? Előfordulhat persze, hogy rosszul gondolom. Mindenre van magyarázat, mindenki másképp csinálja. Tudok olyanokat, akik tapsikoltak az ide vonatkozó döntésre. Magam nem örülök neki. Viszont megpróbálom túltenni magam rajta, elvégre az élet szép, ez a mai is jeles nap, ilyenkor Péter-Pálkor megannyi életkedvvel teli népi hagyomány kerül előtérbe, repes a gazda, ha bő termést ígér az aratás. Ahány hely, annyiféle szokás. Ezekből nekem most az aratókoszorú jut az eszembe. Azt készítőik évszázadok óta diadalmasan szokták vinni a gazdához. A tradícióban viszont az is benne van, hogy a koszorúvivőt vízzel nyakon öntötték, hogy ne hiányozzon a búzának az eső. Ördög tudja miért, mostanában egyre inkább az a benyomásom, hogy koszorúvivő lettem, és mindegyre hol ez, hol amaz zúdul a nyakamba. Egyáltalán nem vigasz, hogy erről sajnos többes számban is beszélhetnék.