2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erről jut eszembe

Nagy a mozgás. Nyüzsögnek civilek és egyenruhások, mezei polgárok és politikusok, szülők és gyermekek, tanulók és nyugdíjasok, állatbarátok és zoofóbok, kisebbségiek és többségiek, postások és futballhuligánok, vagyonosak és vagyontalanok, bűnözők és bűnüldözők, rablók és pandúrok, majdnem mindenki. És mégis, mintha egy helyben topognánk.

Nagy a mozgás. Nyüzsögnek civilek és egyenruhások, mezei polgárok és politikusok, szülők és gyermekek, tanulók és nyugdíjasok, állatbarátok és zoofóbok, kisebbségiek és többségiek, postások és futballhuligánok, vagyonosak és vagyontalanok, bűnözők és bűnüldözők, rablók és pandúrok, majdnem mindenki. És mégis, mintha egy helyben topognánk. Mintha semmi lényeges nem történne. Talán azért tűnik így, mert többet beszélünk, mint cselekszünk? Talán igazából nem is cselekszünk, csak úgy teszünk, mintha? Attól tartok, hogy az utóbbi feltételezés áll közelebb a valósághoz. Ha az ember pár hétnél hosszabb ideig távol van az otthonától, és biztos hírforrásaihoz is nehezebben fér hozzá, folyton azt hiszi, lemarad valamilyen fontos eseményről, történésről, valami megismételhetetlent elszalaszt. Aztán hazatérve örömmel (?) tapasztalja, minden a régi. Az idő telik, a gumicsont marad. A fentebb felsoroltak és azok is, akiket nem soroltam, ugyanazokon a jelenségeken rágódnak, mint azelőtt, mi se változott. A májusi előrehozott kánikulában az volt a benyomásom, hogy közéleti szempontból is uborkaszezonba csöppentem. Pedig dehogy! Pártkongresszusok zajlottak, magas politikai fórumokon gyűltek össze tömegek, a tiltakozó akciók is egymást érték, az etnikai szembenállás sem szűnt meg, a médiacsatározások, háttérintrikák sem gyengültek, különféle rendezvényekből pedig annyi van, hogy számon tartani se lehet valamennyit, csak éppen mintha semmi sem számítana már annyira, mint korábban. Belefásultunk a sok pótcselekvésbe, közönyössé tesz, hogy „megint beszélünk, s csak beszélünk.” Minden szinten teljében az agymosás, fedezet nélküli a közbeszéd. Hol ugyanarról beszél minden szónok és szóvivő, hol ugyanarról naponta mást és mást nyilatkozik az illetékes tisztségviselő, netalán tisztességtelen illetékkivető. Így aztán az érdeklődését némiképp még megőrzött polgár az égvilágon semmiben sem lehet biztos. Tudja valaki például, hogy mi a reális helyzet autópálya-ügyben? Honnan tudhatná? Annyiszor és annyifélét nyilatkoztak már erről illetékesék, hogy ők maguk sem tudják naprakészen, évre készen, évtizedekre beütemezve a témát követni. Más dolog, hogy nem is akarják. A ködösítésből baj nem lehet. De gazdasági fellendülés sem! Ténylegesen akar ilyet valaki? Hasonló jelenség övezi a régiósítást, az alkotmány módosítását, az autonómia kérdéskörét, az anyanyelvi oktatás, a magyar orvosképzés kényes problémáját. Mondjam még? Ezek mind folyamatosan napirenden vannak, de aligha hihetjük, hogy a szónoklatoknál valamivel is tovább jutottunk volna. Hogy is juthatnánk, ha a honi magyarságot közvetlenül érintő aktuális kérdésekben is legalább három különböző megközelítés kerül terítékre minden alkalommal. Kijelentés szintjén persze. A kivitelezhetőség, a gyakorlati megoldások halmaza a legtöbb esetben eleve elmarad. Az egyik legújabb ilyen kirívó, káros különállás, a negyvennyolcból nem engedő, pártos megnyilvánulás a kisebbségi európai polgári kezdeményezés körül készül körvonalazódni. Vajon én értem rosszul? Valóban három különböző irányból próbálunk ezzel a nem kis, de annál sorsdöntőbb kihívással szembemenni, az elvárásoknak, előírásoknak háromféleképpen megfelelni? Mindenik kezdeményező ragaszkodik majd a maga kezdeményező bizottságához, és maga akarja majd a szükséges milliónyi aláírást megszerezni? Remélem, csak én vagyok túlságosan gyanakvó, hogy az eddigi megnyilatkozások alapján mindjárt ilyesmire gondolok. Ha így van, kérem, nézzék el nekem, biztos az időnap előtti forróság és az agytompító rendkívüli uborkaszezon az oka. Hogyha mégis gyanakvásaim szerint alakulnának a későbbiekben a dolgok, szívesen lemondok arról a kétes dicsőségről, hogy kijelenthetem: kérem, én idejében szóltam!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató